Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Dr. Buza Péter: Lustig — Vidor

póniló húzta. Mellette egy kétméteres bosnyák úgy verte a szamárbőrt, hogy belerepedtek az ablakok. .. Gyönyörű volt az egy gyereknek. . . Na szóval, ők is csatlakoztak apához, akinek a legényei egyszercsak oldalazó tüzet kaptak a rejtőző „ellenségtől". Olyan sikeresen viszonozták a tüzet, hogy egy egész csapat foglyot is ejtettek. Most már szép létszámmal kóvályogtak, mert az égvilágon semmit és senkit nem találtak. Teljesen elkeveredtek. Harmadnap hajnalban egy pici falucskára akadtak. Reggel négy óra, mély álomban mindenki. Zenés ébresztőt adunk! — találta ki apa. . . Bődületes csinnadrattával vonultak be a faluba, felsorakoztak a parányi piactéren. Nyílnak mindenfelé az ablakok. Gyanúsan sok az aranygalléros zubbony a hálóingek fölött. Kicsit meghökkent, mert megijedni' nem szokott. Egyszercsak kiugrik az egyik ablakon egy vállas, jól megtermett férfiember, a saját elveszett ezredese! Kivont karddal készül jelentést tenni, de a parancsnok fölnyalábolja, összecsókolja, szorongatja. 0 ugyanis már szemrevételezte a „foglyokat". Az „ellenséges" csapatok vezérkarára ismert az elfogottakban. Ott helyben kinevezték apámat főhadnagynak. A történetet Vidor Pali bácsi, az IPARTERV nyugdíjas mérnöke mesélte el. Aztán persze beszélgettünk tovább, főleg édesapjáról, aki egy hosszú korszak egyik legismertebb s legelismertebb építésze volt. 1934-ben az akkor megalakult Magyar Építész Szövetség első elnökévé választották. — Tudod, akkor még építészszövetségnek hívták. Most építőművész-szövetségnek. Nekem csak az nem tetszik a dologban, hogy valaki mindjárt művész lesz, ha fizeti a tagdíjat. . . Pedig olyan kevés a művész. . . Akkor se volt persze több. Viszont pezsgett, burjánzott a protekció, amit az apám tiszta szívből utált. Emlékszem, mikor lezárult egy-egy pályázat, mindig előre bosszankodott. Most jön a telefonáradat! Emil bátyám, felhívom szíves figyelmedet. . . Már előre dühöngött. . . — Nem volt az én nagyapámnak vagyona. Inkább a szegények orvosa volt, mint a gazdagoké. Sose építhetett volna magának ilyen palotát. Viszont élt egy testvére Bécsben — gazdag kereskedő —, akinek nem volt gyereke. S amikor meghalt, apám testvérhúgaira hagyta mindenét. Ebből a pénzből készült el aztán a ház, és ott lakott az egész família. Alagsor, földszint, két emelet. Minden szinten egy-egy lakás. Itt volt apám műterme is. Legtöbb terve itt született. Az első nagyobb munkájával, a Pozsonyi úti Palatínus-házakkal avatta fel a műhelyét. Aztán jött sorba a többi. A Báthory utcában, a Honvéd utcában, a Váci utcában, a Liszt Ferenc téren — itt két ház is, a 2. és az 5. számú —, a Bimbó utcában, az Áfonya utcában állnak a házai. A Kemenes út 14-ben a likőrgyáros Zwackék rezidenciáját építette meg. Megszámlálhatatlan ház, tele van velük Pest és Buda. Ha nincs száz épület, amihez köze volt, egy sincs! — Van még egy történetem erről a fasori házról, amely gyönyörű ma is — mit se kopott az eleganciája. Minden évben elsétálok arrafelé, rácsodálkozni. Szóval a történet. Az én egyik nagybátyámat — ott lakott az első emeleten —, apám húgának a férjét Szilárd Lajosnak hívták. Mélyépítési vállalkozó volt. Három gyerekkel. A legidősebb Leó, Szilárd Leó. Ugye ismerős név ? Az atombomba „atyja". Bár ő tiltakozott a leghangosabban az elnevezés ellen. Kedves, jóhumorú fiú volt. A ház mellett meg ott állt a fasori gimnázium, amelyet azóta, hogy világhírű lett, megszüntettek. Ha semmit se írsz le abból, amit itt összehordok, ezt írd le! Mert ez ostobaság volt! Szóval ott állt a gimnázium. Odajárt Szilárd Leó. Két legjobb pajtása, Neumann János és Wigner Jenő nekem is jó barátaim voltak. Hármukat emlegette úgy Albert Einstein, a folyton vitatkozó, replikázó és zseniális fiúkról mondta: „Die Burschen aus dem Faschori". A fasori fickók. Lehet, hogy ez volt az egyetlen magyar szó, amit Einstein tudott. . . De ezt megjegyezte magának. . . A fasori házról még csak anynyit: negyvennégyben sárga csillagos házzá avanzsált a gyönyörű szecessziós palota. A felszabadulás után szovjet katonai parancsnokság működött az épületben. Ma pedig zenét tanuló diákok otthona. „Bartók Béla Ős-Budavára a millenniumi kiállítás pecsétjén. Gadányi György reprodukciói Kollégium" — hirdeti a kovácsoltvas kapura függesztett tábla. * íróasztalomon két elárvult tárgy hever. Egy könyv, Kalandozás a szavak világában című. Dedikált példány: „Pali fiamnak: Apa". Szerzője Vidor Emil, aki a harmincas években gyakran tartott előadásokat a FÉSZEK-ben, nyelv körüli búvárkodásainak eredményeiről beszámolva. Ez a százegynéhány oldalas könyvecske szófejtéseinek gyűjteménye. A magyarázatok között van naiv okoskodás és helytálló etimológiai eszmefuttatás egyaránt. — Úgy vigyázz rá, mint a szemed világára! — figyelmeztetett búcsúzóul Pali bácsi. A másikra, az Ős-Budavára-belépőre, mikor visszaígértem, csak legyintett. Fényképem, az van róla . . . De ebben a könyvben van az egyetlen sor, amit nekem írt, s ami megmaradt. . . Majd visszahozod mindkettőt, amikor legközelebb találkozunk — tette hozzá. Egy csütörtök reggelt beszéltünk meg. Keresem az IPARTERV-ben — így szólt a megállapodás. A noteszemben, a felteendő kérdések sorában, első helyen ott állt a magamnak szóló figyelmeztetés: „Vidor Pál életútjáról írni kell valamit! Adatok!" Szerda este megszólalt a telefon. „Vacakol a szívem. Halaszszuk el a dolgot. Majd fölhívlak" — ígérte. Másnap délután egy ismeretlen jelentkezett. „Maga rokon? — kérdezte. „Megtaláltuk a nevét meg a számát a naptáron. A Pali bácsi meghalt az éjjel..." Ennek az írásnak így hát nincs harmadik helyszíne. A történet váratlanul véget ért. . . Vidor Emil állandó belépője a millenniumi kiállítás területére 20