Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Kertész Péter: A Tragédia a Barcsayban

A bizánci szín amire azt válaszolták: természetesen színjátszást. Nyitott kapukat döngettek. Akkoriban ez egyáltalán nem hangzott extra kívánságnak. Dr. Fényi András igazgatónak (akit egyik tanára azzal bocsátott útjára az egyetemről, hogy „nincs iskolaszaga") kifejezetten szívügye volt. Kapóra jött újdonsült növendékeinek féktelen ambíciója magyar drámák bemutatására. így ő maga is kiélhette „anarchista elképzeléseit", hogy lehetőség szerint olyan darabokat mutassanak be, amelyeket elfelejtettek, vagy éppen el akarnak felejteni. Mint például Eötvös József Éljen az egyenlőség című vígjátékát vagy a Bánk bánt, amely ebben az időben véletlenül szintén nem ment a Nemzetiben, s a fiúkban égett a vágj', hogy újra megcsinálhassák. Géza a Berzsenyiben Ottót játszotta, György meg Petúr bánt. Ezúttal Géza a Nagyúr, György Biberach szerepére készült. Ottót a másodikos Posch Sándor alakította, Tiborcot Gelb Pál, II. Endre pedig Krausz György volt, Magyarország első izraelita királya — ahogyan azt némi belejavítás után az iskolai faliújságra kifüggesztett szín lapon olvasni lehetett. Nem okozott gondot a női főszerepek kiosztása sem, hiszen hála az éppen startoló koedukációnak, az egy szem lányosztályban istenadta tehetségű Melindára bukkantak Somody Éva személyében. Berzsenyis korukban a női szerepekre a Teleki Blankából „szerződtettek" lányokat. Jóízű, hatalmas viták folytak végig a próbákon, olyannyira, hogy ez a Bánk bán egy felújítást is megélt. Az első bemutató a most újjáépülő kis Madách Színházban, a második a Thália elődjében, az Ifjúsági Színházban volt. A produkció érdekessége, hogy foglalkozott vele az Irodalomtörténeti Társaság, amelynek ülésére ezúttal a harmadik gimnazista rendezők is hivatalosak voltak. Itt ismerkedtek meg Waldapfel József professzorral, aki akkoriban tette közzé híres tanulmányát az Irodalomtörténetben Az ember tragédiája újraértékeléséről, s ebben többek között Gorkijra hivatkozott, aki igen nagyra értékelte Madách remekét. A tanulmányt természetesen Lengyel György és barátai is olvasták. Ugyanis dönteni kellett a következő bemutatóról. A kupaktanács, mint annyiszor, az uszodában gyűlt egybe, s végül a Don Carlos ellenében a Tragédia mellett tette le a voksot. Az igazgatót s a másik spiritusz rektort, az irodalmat fölöttébb értő és szerető dr. Bada Gyula magyar tanárt nem volt különös kunszt meggyőzni, ők minden értelmes kezdeményezésre igent mondtak. Elhangzott hát a strartjel a honi diákszínjátszás történetének egyik fényes futamához. Ehhez fogható újabb kori vállalkozás, amint azt Gyárfás Miklós később megírta, csak a szegedi egyetemisták Szent-Györgyi Albert által menedzselt híres Hamlet előadása volt 1941-ben, melyhez, ha lehet, még tragikusabb utójátékot komponált a megbolondult történelem: a címszereplő, Horváth István öngyilkos lett, vállalva a sorsközösséget zsidó származású menyasszonyával. Lengyel és társai nem bíztak semmit a véletlenre vagy az ösztöneikre. Átrágták magukat Arany János jellemzésén, Madách levelein s rengeteg tanulmányon. „Szépet és újat akartak produkálni, s e nemes törekvés megvalósítása érdekében nem elégedtek meg az irodalom és a történelem alapos tanulmányozásával. A színháztörténetbe is beleásták magukat, megismerték Paulay, Beöthy, Hevesi Sándor elképzeléseit, lemezen hallgatták meg Németh Antal rendezését. A mi világnézetünktől idegen felfogásokkal éppen úgy megismerkedtek, mint a hozzánk közelebb állókkal" — ahogy a Béke és Szabadság írta. És hát sorra jártak mindenkit, aki valamilyen útonmódon kapcsolatba került a Tragédiával. Mindenekelőtt Waldapfel Józsefet keresték fel. A vele folytatott beszélgetések, részletes elemzések segítették őket hozzá a mű eszmei képének megértéséhez. Hasonlóan emlékezetes volt pár perces találkozásunk Major Tamással, amely újabb elvi támogatást biztosított a nagy vállalkozáshoz. A Nemzeti Színház akkori igazgatója Rátái Dénest kérte meg, hogy legyen a gimnazisták segítségére. Az idős rendező, akit még Hevesi Sándor idejéből örököltek, rendszeresen eljárt a próbákra, s elsősorban játékgyakorlatban, tömegbeállításban adott megszívlelendő tanácsokat. Akárcsak Somody Kálmán, äki a csoportos színészek — statiszták — vezetője volt az ország első színházában. Jött az első hívó szóra, és nem csak azért, mert a lánya játszotta Évát. Both Béla, aki annak idején Németh Antal rendezéseiben mint társrendező működött közre, s Lucifert alakította 1947-ben, s a Nemzeti Színház főrendezőjéből lett a Déryné Színház igazgatója, szintén látogatta a műkedvelő kamasztársulat öszszejöveteleit, segített a szöveg értelmezésében, hangsúlyozásában. Hasonlóan lelkesedett Hont Ferenc, a Színháztörténeti Múzeum igazgatója is, aki annak idején Szegeden rendezte meg a Tragédiát. Az egész magyar szellemi életet, s ezt ma már képtelenség átélni, de még elképzelni is, olyan mértékben feszítette és izgatta Az ember tragédiája újbóli színpadra vitelének lehetősége, hogy aki csak tudomást szerzett róla, az szinte részeg mámorral szimpatizált, segített, tanácsolt. A kor megannyi prominens személyisége, minden előzetes bejelentés és protokoll nélkül, bejáratos volt a Barcsay utcai gimnáziumba, s disputált tizennégy-tizenhét éves fiatalokkal, valamelyik padba bepréselődve, délután vagy a késő esti órákban, anélkül, hogy a diákrendezők, színészek tekintélyén csorbát ejtettek volna. A legkülönbözőbb pártállású, társadalmi helyzetű emberek fogadták a Madách három parlamenterét: Lengyel Györgyöt, Balogh Gézát és Posch Sándort. Ők elválaszthatatlanok voltak egymástól, s ezeket a komissiókat életük legszebb emlékeiként őrzik. Mint például a Németh Antalnál eltöltött felejthetetlen órákat. Aki ugyan hivatalosan nem számított potentátnak, hiszen akkoriban a Népművelési Intézetben a bábszakkörök tanácsadójának osztották be. Kis- és nagykapuk nyíltak meg. Emelvényeket az Operaház kölcsönzött. Major utasítására kedvükre válogathattak a Csokonai utcai jelmeztárban, illetve a Columbus utcai hatalmas díszletraktárban. A zenei összeállítás a Rádióban került viaszlemezre. Lengyel György akár egy tank. Főrendező úrnak titulálták a színházaknál, s a sajtó is így emlegette, minden ironikus felhang nélkül. Valósággal magával ragadta a többieket. Lázban égett az egész gimnázium, hiszen a teljes statisztéria és a műszak kis-és nagydiákokból került ki. A szellem kitűnő — mint a mai legjobb amatőr színházaknál. Ha éppen elmaradtak órák, akkor Bárány Margit, Pós Sándor, Balogh Géza, Somody Éva, Fürst Péter, Lengyel György és Erlich Márta a római színben Lengyel György (Lucifer), Somody Éva (Éva) és Balogh Géza (Ádám)