Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Kertész Péter: A Tragédia a Barcsayban

biztos, hogy próba volt. De gyakran a tanórákat is a nagy felkészülés helyettesítette. Az a néhány fiú és lány, akik a főbb szerepeket játszották, valósággal államot alkottak az államban, olyasfajta kedvezményük volt, mint az élsportolóknak. Még az érettségi tételeket is tudatták velük. A legszőrösebb szívű tanár sem dohogott, hogy jaj istenem, mi lesz ezekkel a gyerekekkel, ha kikerülnek az életbe. Mert ezek a gyerekek olyan példát mutattak kitartásból, állhatatosságból, elkötelezettségből, ami megfertőzte jó értelemben — a közvetlen környezetüket, a gyerek s felnőtt társadalmat egyaránt. Legendák keringenek ma is az 1953/ 54-es tanév csaknem két hónapig tartó szénszünetéről, amely alatt végig rendületlenül folytak a próbák. Iskolatáskákban, szatyrokban hordták otthonról a tüzrevalót, maguk rakták meg a vaskályhákat, s még így is olyan hideg volt olykor, hogy télikabátban citálták a nemesveretű szöveget. Tulajdonképpen nem volt valami vadonatúj koncepciója Lengyel György és Posch Sándor rendezésének, mindenekelőtt a szöveghűségre törekedtek, a teljes Tragédia felmondására, így olyan szövegrészek is belekerültek az előadásba, amelyek azelőtt soha. Volt űr, volt falanszter, s mégis határtalan bizakodás, a küzdés nagyszerűsége lengte körül a közös munkát, az emberré levést, amint a hatalmas dráma jelenetről jelenetre mindinkább összeállt. Igazán eredeti elem csak egy került megvitatásra, hogy két Ádám legyen, egy a keretjátékban s egy az álomképben: aztán ezt is elvetették. Balogh Géza egyedül is győzte a hatalmas szerepet. A rendezésről ezúttal azonban le kellett mondania, s ezért a színlapon, Fürst Péter társaságában, csak mint a rendezők munkatársa szerepelt. Az utolsó időszakban a Madách gimnázium megszűnt gimnázium lenni, átment színházba. Engedély azonban még nem volt az előadás bemutatásához. Próbáltak egy féligmeddig betiltott darabot, amely hivatalosan nem volt ugyan indexen, hiszen könyvalakban lehetett olvasni, de az a bizonyos igen csak nem hangzott el. A kerületi tanács illetékesei könyörtelenül elutasították a gimnázium igazgatójának beadványát. Leírhatatlan volt az elkeseredés, hiszen csaknem összeállt már a produkció, s olyan egyöntetű volt a minden irányból megnyilvánuló támogatás, hogy senki se számított viszszautasításra. S tulajdonképpen itt vált igazán kulcsfigurává dr. Fényi András, aki tovább talpalt, s kereste a kapcsolatokat, hogy növendékei erőfeszítéseit végül siker koronázza. Nem vitás: ha nem ő az igazgató, szegényebbek lennénk ezzel a nem mindennapi történettel. De az volt, s nem is akármilyen. Kiderítette, hogy egykori egyetemi szeminárium-vezetőjének, Kenyeres Imrének (aki Rejtelmes irodalom címen érdekes könyvet jelentetett meg, s a kitűnő folyóriatot, a Diáriumot szerkesztette, amelyben először jelent meg többek között Nagy László, Juhász Ferenc és Végh György) a felesége a pártközpontban dolgozik. Talán ő segít majd. így is lett, Kenyeres Ágnes egyből az ügy mellé állt, „leszólt" a VII. kerületi tanácshoz: engedélyezzék Az ember tragédiáját. Jó lenne tudni, mi történt a kulisszák mögött, ám a lényeg mégis csak az, hogy hét év után leomlott egy szemellenzőnek felhúzott fal, s ha csalafinta módon is, de lehetővé vált, hogy hamarosan a nemzet első színházában is újra felhangozzék a nagy fényességben az angyalok kara. A gimnazisták előadásának elsőbbsége nem jelentett különösebb kockázatot, sőt: jó csalétek volt arra, hogy lemérjék a hatást. Ha nagyon rossz az előadás, akkor A párizsi szín egyszerűen nem kell róla tudomást venni. Ha meg jól sikerül, akkor se történik semmi, a rendszer ettől még marad. Az utolsó héten már az előadás színhelyén, a Zeneakadémia kistermében folytak a próbák. S mindjárt két újabb nevet kell itt megemlíteni. Az egyik Nagy Ákos szcenikusé, az Oparaház későbbi fővilágosítójáé, aki spontán lelkesedésből csatlakozott a társulathoz, s olyan szakmai segítséget nyújtott, amely nélkül nem jött volna létre az előadás. A másik a Nemzeti Színház főmaszkmesteréé, Gebauer Károlyé, aki azontúl, hogy minden létező kencét-sminket hozott magával, az egész szereplőgárda maszkírozását elvégezte. A meghívókat a gimnázium DlSZ-szervezete és szülői munkaközössége árusította öt és hatforintos áron. A rangosabb meghívottak természetesen tiszteletjegyet kaptak. Mint például Kodály Zoltán, akit előbb levélben értesítettek, hogy mire készülnek. Jött is postafordultával a válasz, hogy a mester ekkor és ekkor a lakásán várja a diákszínjátszókat. A küldöttség ezúttal négy tagú volt, a három fiúhoz Somody Éva is csatlakozott. Kodály sorra kezet fogott mindannyiukkal, s bátorítóan annyit mondott: nagy fába vágták a fejszéjüket, tudják? A bemutató 1954. április 3-án, szombaton délután fél hatkor vette kezdetét óriási izgalom közepette, igen rangos közönség előtt. ígéretéhez híven eljött Kodály Zoltán, Szabolcsi Bence, Bóka László s mindenki, akiről a korábbiakban szó esett. Ott volt Jóború Magda miniszterhelyettes, számos vezető színész, köztük két „igazi" Éva: Szörényi Éva és Lukács Margit. Több volt ez, mint egy műkedvelő színházi előadás. Igazi ünnep volt, egyszeri és megismételhetetlen, amit még a bakik se árnyékoltak be. Mindjárt a Paradicsomban mikor az égi kar azt zengte, hogy „Jaj neked, világ,,/ Az ős tagadás kísért", amire az Úr valahonnan fentről így kiált: „Ember, vigyázz!", hatalmas csörömpöléssel lezuhant az égből egy vödör, tele valamivel. Csak az Úrnak volt köszönhető, hogy nem ütötte agyon az éppen tántoruló Ádámot. A következő pillanatban dr. Bada Gyula tanár úr és az ügyelő tisztét ellátó DISZ-titkár négykézláb bemásztak, s úgy menekítették ki a színpadról a hívatlan vödröt nehezen azonosítható tartalmával. Nem kisebb galiba történt a párizsi színben a tisztet alakító Krausz Györggyel, aki idegességében úgy rakta fel a parókáját, hogy alig látott ki alóla. A Dantonnal való nagyjelenetében, mikor azt mondja: „Nem bízol bennem, látom, hát tanúlj / Felőlem jobban vélekedni, polgár" — főbelövés helyett olyan kétségbeesetten döfte tőrével mellbe magát, hogy kiserkent a vére, s csaknem elájult. Olyannyira, hogy később, tudósként a falanszterben, az emlékezete hagyta cserben. Igaz, egy olyan szövegrésznél, amelyet korábban Lengyel György kihúzott, s csak az utolsó napon állított vissza. Odáig még ment, hogy „Ez álgyú; rajta rejtélyes fölírás;", de aztán mintha elvágták volna. Teltmúlt az idő, s szinte mindenki, beleértve a nézőteret is, súgta: Ultiina ratio regum. Mígnem felragyogott az Ádám apánkat kiokosító tudós arca, s imígyen szólt jó erős hangon: Ultimo rágó régó. A Tragédia a premier után még hétszer került előadásra telt ház előtt, s szinte valamennyi országos lap olyan lelkesen méltatta, mint napjainkban egy Ljubimov-bemutatót. Barabás Tamás így írt a Béke és Szabadság április 21-i számában: „Amit Szécsi Katalin, Somody Éva, Balogh Géza és Lengyel György a londoni színben