Budapest, 1982. (20. évfolyam)

3. szám március - Csipán Tibor: Értelmiségek harmincon alul II.

beszéljük velük, részt vennének-e a vizsgálatban, melynek során interjút készítenénk velük. Legtöbbször csak a szülőkkel való együttműködés révén sikerült elérnünk azt, hogy a fiatalokkal kapcsolatba kerülhettünk, azaz, hogy egyáltalán szóba álltak velünk. Vállalkozásunk sikere majdnem mindig a szülők beleegyezésén vagy ellenállásán múlott. Hogy miért neveztük el „cselédszoba-effektus"-nak ezt a jelenséget? Tekintet nélkül arra, hogy sikerült-e bevonnunk a fiatalokat a kutatásba vagy sem, majdnem minden esetben azt tapasztaltuk, hogy a már házas fiatalok a cselédszobában, ahol pedig nem volt cselédszoba, ott a lakásnak azzal egyenrangú helyiségében laktak. Természetesen kivételt képeztek a ritka madárként előforduló, önálló lakással rendelkező fiatal házasok. Ezek a szembeötlő jelenségek a függőségnek csak a látható szálai, de az anyagigazdasági önállótlanság mellett elég csak arra utalnunk, hogy a harminc éven aluli értelmiségiek életpályáját az elhelyezkedés pillanatában is milyen erősen és milyen közvetlenül meghatározzák a családi és rokoni kapcsolatok, s máris felfedezhetjük a függőség jelensége és a társadalmi struktúra fokozatos megmerevedése közti láthatatlanabb összefüggést. Vizsgálatunk szerint mind a generációk közötti, mind az egymást követő generációkon belüli mobilitás csökkenő tendenciájú. Egyértelműen ilyen irányba hat az életkor előrehaladtával automatikusan emelkedő jövedelmek és javuló életfeltételek eredményeként a családi háttér egyre növekvő, merev és közvetlen — a függőség helyzetében pedig fokozódó — befolyása. Vizsgálatunkban a harminc éven felüliek 24,6, a harminc éven aluliak 38,7 százalékának volt az édesapja is értelmiségi vagy vezető beosztású. Az idősebbek 39, a fiatalabbak 55 százaléka kezdte eleve értelmiségiként a pályáját. A harminc éven aluli értelmiségiek életfeltételeiből következő függőség és önállótlanság a strukturális függőség erőterében értékfüggőséget von maga után, ezáltal az értékek és a viselkedésszabályozó normák megmerevedését is. Ezt egy újabb előítélet-rendszer „levetkőztetésére" tett kísérlettel próbáljuk igazolni. A fiatalabbak öltözködésével és viselkedési szokásaival kapcsolatban elhangzó nézetek és vélemények gyakran éles szakadást vagy legalábbis jelentős eltérést feltételeznek az idősebbek és fiatalabbak cselekvései és magatartása között. Vizsgálatunkból viszont kitűnt, hogy az értelmiségi létformából származó érdekek által szervezett tevékenységekben kortól függetlenül megmutatkozik az értelmiségi létforma azonossága. Kiderült, hogy a harminc éven aluli értelmiségieknek sokkal több barátjuk van. Az idősebbek között kétszer nagyobb azoknak az aránya, akik kérdésünkre úgy válaszoltak, hogy nekik nincsen egyetlen barátjuk sem. A fiatalabbak sűrűbben találkoznak a barátaikkal, mint az idősebbek. Ha azonban a barátaikkal együtt végzett tevékenységfajtákat, a tevékenységstruktúrát elemezzük, vagy a barátok foglalkozását nézzük, akkor azt látjuk, hogy a fiatalabbak és az idősebbek között a barátaikkal együtt végzett tevékenységek értéktartalmában és a barátok társadalmi helyzet szerinti megoszlásában nincs különbség. A harminc éven aluliak ugyanabban a társadalmi szubkömyezetben ugyanazt csinálják társas kapcsolataikban, mint az idősebbek, csak több baráttal és többször. A gyakoriság csökkenése együtt jár az életkor előrehaladtával, a társadalmi és pszichológiai feltételekben bekövetkező változással. A függőség és önállótlanság az anyagi függőség területein kívül is létrehozza jellemző viszonyait. A függő és önállótlan ember bármilyen külső hatásnak ki van szolgáltatva: éhesebb mindenféle modellre, amely azzal kecsegteti, hogy belső stabilitását meg tudja teremteni, és meg tud szabadulni szorongató bizonytalanságérzetétől. Azaz, a modell átvételével olyan életfeltételekhez jut hozzá, amely a modellnek rendelkezésére áll, neki pedig nem. A gyakorlatban pillanatnyilag (így statikusan) többékevésbé kielégítően működő vagy bizonyos célok elérésében (például egyéni célú felhalmozás) beváló modellekkel átveszi azok belső értéktartalmát is. A harminc éven aluli értelmiségiekre vonatkoztatva és ráve- -títve a baráti kapcsolataikban megmutatkozó jellegzetességekre, ez azt jelenti, hogy az életfeltételeik által létrejött függőségük és önállótlanságuk következménye az értékfüggőség, dinamikusabban fogalmazva: az értékrendszer megmerevedése. Ha elfogadjuk azt az értékszociológiában tudományosan és árnyaltan megalapozott állítást, a mindennapi tapasztalatok alapján pedig a publicisztikától a magánbeszélgetésekig mindenütt hangoztatott véleményt, hogy társadalmunk értékválságban van, úgy az értékrendszer megmerevedése lényegében az értékválság újratermelődése. Ha az értékválság tartalmának tulajdonítjuk azt, hogy olyan értékek tartják magukat megfelelő feltételekkel ellátva, amelyek már nem töltik be a társadalom szabályozásának funkcióját, akkor szerintünk a harminc éven aluli értelmiségiek életfeltételei — melyekből, mint láttuk, az önállótlanság, a függőség, az értékek megmerevedése és így az értékválság újratermelődése ered — jelentik a társadalmi innováció legfőbb akadályát. Ugyanis a társadalom innovatív erőit működtetni, azaz, például értelmiségiként tudást ápolni és új tudást létrehozni annyit jelent, mint önálló, független és felelősséggel vitt életet élni. Az életfeltételek önállótlanságot, függőséget és magánfelelősséget kényszerítenek rá a harminc éven aluli értelmiségiekre, az innovációs kapacitások működésének feltételeként pedig éppen az önállóságot, a függetlenséget és a felelősséget — tartalmában a köz- és magánérdekű felelősség egyensúlyát — feltételeztük. A tényekből szervesen következik: ha a társadalom szerkezetében az innovációval szemben ilyen erejű és kiterjedésű objektív ellenmechanizmusok működnek, ésszerű-e akkor az innovációt társadalmi programként beállítani, és mindenáron hangoztatni a szükségességét. Vívmányainkat ismerve felvetődik a kérdés: társadalmi szempontból nem ugyanolyan értékű-e változatlan társadalmi szerkezet és mozdulatlan értékrendszer mellett élni, mint folyamatos változásban? Atanulmány első soraiban konkrét példákkal mutattuk be azt az előítéletet, amelyről írásunkkal bizonyítani igyekeztünk, hogy nem elhamarkodottan neveztük előítéletnek. Az a véleményünk, hogy ez a bizonyítás nem sikerült tökéletesen, mert ha az állítások egy-egy részét kiemeljük, úgymint: „...hullott", „...készen kaptak", „.. .feltétel adott", akkor adataink alapján be kell látnunk, hogy ezek az állításrészek valóságos tényeket rögzítenek. Kiderült, hogy a harminc éven aluli értelmiségieknek valóban csak minimális kontrolijuk van saját teljesítményük értékéről, valamint életlehetőségeikről. Ezt a tényt nem azért tartjuk különösen kiemelésre méltónak, mert ebből közvetlenül levezethető az elégedetlenségük — ugyanis elsősorban csak a saját magam által tervezett és sikeresen végrehajtott tevékenységek eredményével lehetek elégedett, amikor ez közvetlen hatással van a társadalmi tevékenységek összeredményére —, hanem mert a készen kapott és saját teljesítményükkel nem befolyásolt életfeltételeik eredményeképpen egy lefelé haladó spirál menetében egyre csökkennek esélyeik arra nézve, hogy életfeltételeiket valamikor is saját maguk határozhatják majd meg. Az életlehetőségek önálló alakításától megfosztott élőlény pedig a minden élő számára legfontosabb motiváció kiélési és megvalósítási lehetőségeitől van megfosztva, attól, hogy saját élete felett kompetenciája legyen, attól, hogy saját életéről saját maga határozzon. Vizsgálatunk során nem kerülte el figyelmünket az, hogy a fiatalabb értelmiségiek bűntudattal terhelten élték meg saját társadalmi helyzetüket, gyakran tépelődtek azon, hogy vajon személyes értékek hiányában képesek-e a minőségi követelményeket állító történelmi időszakban a társadalom lendítőerőivé lenni ? Ha már most a fiatalokkal kapcsolatos előítélet elemzésének szükségességét illető jogos kérdésre akarnánk válaszolni, akkor tömören nem mondhatnánk mást: célunk az volt, hogy segítsük megszabadulni a harminc éven aluli értelmiségieket ez alól a bűntudati nyomás alól. A fiatal értelmiségiek tehetetlenségérzése és gyakorlati társadalmi mozgáskorlátozottsága nem személyes értéktelenségükből következik, hanem az életfeltételeikből, melyek kívülről meghatározottak és nem kielégítőek, sem minőségi, sem pedig mennyiségi értelemben. Minőségi követelményeknek eleget tenni — hogy semmi egyébre ne utaljunk csak az innovációra — viszont nem lehet másképpen, csak az azoknak megfelelő mennyiségi és minőségi feltételek között. Ezt komolyan véve, nem is maradt már más dolgunk, minthogy a bemutatott jelenségekre támaszkodva határozottan kimondjuk: a harminc éven aluli diplomások bűntudata téves tudat, és kívánatos minél hamarabb megszabadulni tőle, annál is inkább, mert ez lehet számukra az első lépés azon az úton, amelyen járva életük társadalmi értelemben véve még értelmessé lehet. 9