Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - A főváros válogatott bibliográfiája XVI.

Budafok, Cabinet, Lánchíd — és Rapszódia A magyar brandy „forrása": a Budafoki Likőrgyár Moszkvában egy nemzetközi konferencia vacsoráján hallottam egyik nemrégiben Kanadában járt orosz ismerősömtől: jó magyar konyakot ivott az Ontario-tó partján. — Lánchíd és Budafok! — csettintett a nyelvével. — Nem konyak az — mondtam —, hanem brandy, így nevezik hivatalosan. Ez is borpárlat ugyan, csak hát a nemzetközi kereskedelmi jog a konyak nevet fenntartja a francia Cognac város szőlőművelőinek, illetve borpárlóinak. Több se kellett, élénk eszmecsere kezdődött a különböző nemzetiségű asztaltársaság tagjai között. Gyorsan kiderült, hogy a történészek és az írók mily sok érdekeset tudnak a szőlő- és gyümölcslé lepárlásának történetéből. Bort már az időszámításunk előtti évezredekben is ivott az emberiség, az erjesztéssel készített alkoholtartalmú italok készítése közismert volt a történeiem előtti időkben is. Ám a 44 töményebb szeszt csak jóval később kezdték előállítani. Egy biztos: az „alkohol" arab eredetű szó, a VII. században lepárlással finomították a borból és nádcukorból készített szeszt. S amikor a lámpák fénye felé fordítottuk Budafok aranyló brandyjét, valakinek eszébe jutott, hogy a XVI. században Basilius Valentinus „spiritus vini"-nek nevezte az alkoholt. — A bor lelkének? — csodálkoztam —, hiszen később „aqua vitae" , az élet vize volt a neve a cukros anyagokkal édesített gyógyitalkeveréknek, a likőr ősének. A francia Cognac város környékén a XVII. században kezdték el a borpárlat, a konyak gyártását. De kétszáz évvel előbb a XIV. században már Magyarországon is főztek pálinkát. Lengyel és német telepesek hozták be a gabonából főzött szesz készítésének titkát. A kisüstit pedig egy olasz orvos: Thaddeus Florentinus találta ki. XVI. századbeli forrásokból tudunk a törköly-