Budapest, 1981. (19. évfolyam)

2. szám február - A főváros válogatott bibliográfiája XVI.

pálinka terjedéséről, majd száz év múlva a magyar szilvából készített szilvórium is népszerű lesz. Egy közismert irodalmi vonatkozás: Lev Tolsztoj írja a Háború és békében: az orosz pálinkafőzők már a napóleoni háborúk idején hosszú utakra vállalkoztak, csak így tudták felvásárolni a magyar nyersanyagot saját főzdéiknek, hiszen az „aranyhomokban" érett zamatos alföldi gyümölcsök, a vulkanikus hegyoldalakon szüretelt szőlők már „híresek" voltak akkortájt is. — És Budafok története hogyan szól? — kérdezték tőlem. Bevallom, erről vajmi keveset tudtam. Mostanában azonban egyik gyárlátogatás alkalmával módom nyílt megkérni Lujber Tibor igazgatót, a hazai likőripar történetének jó ismerőjét, beszéljen ennek a délbudai üzemnek az eredetéről, múltjáról. 1853-ban Gschwindt Mihály kereskedő és dohányiparos megvásárolta Pesten az Üllői út és az akkori Serfőző utca között levő szesz- és élesztőkészítő üzemet. Három év múlva már engedélyt kért likőrgyártásra. A Zwack-féle likőrgyár a cégjegyzékben 1866. júliusi bejegyzéssel szerepel, de ez a cég, az Unicum Likőrgyár elődje, a régi címkéken 1840-et tüntetett fel alapításként. Ha az évszám nincs is hitelesen bizonyítva, az biztos, hogy jó minőségű termékeit választékosan csomagolta, és az 1880-as évek elején hat külföldi kitüntetést kapott, köztük két aranyérmet is nyert. A különböző tulajdonú szeszgyárakat a felszabadulás utáni esztendőkben, az államosításkor közös ipari igazgatósághoz, központhoz, majd egységes nagyvállalathoz csatolták. így a MOSZK Budafoki Rum- és Likőrgyárát, a Hangya Szövetkezetek Rum-és Likőrgyárát is. A nagyvállalat centralizált fejlesztési lehetőségeivel élve gépesítették a palackmosást, a töltést, a dugózást-zárást, a címkézést, és a XXII. kerületben levő több telephelyből létrejött a mai Budafoki Likőrgyár. Lujber Tibor szavaiból kiderült, hogy a nagyvállalat hat gyára közül ma Budafok adja a termelés 20—25 százalékát, mégpedig több mint kétszázmillió forint értékben. Ez évenként 13—14 milió palacknyi brandyt jelent, hiszen a gyárat erre szakosították. Termékeiknek 80 százaléka exportra megy, a szocialista országokba palackozva, tartályban pedig eljut Kanadába is. Itthon közismert a Lánchíd, a Budafok, a Cabinet, külföldön kapható a Rapszódia is. — Csak brandyt készítenek? — Nem. Csinálunk Éva vermutot is, de most éppen „vendégmunkánk" van: Hubertust palackozunk. Járjuk a műhelyeket. Az ügyes, gyors forgású gépek csövei egyforma adagokat csurrantanak a palackokba, a szalag folyamatosan viszi őket, a címke máris rátapad az üvegre, a forgókefe lesimítja az éppen odaragadt papírt, és a kupakolószerkezet már zárja is a palackokat. A szalag mellett dolgozó asszonyokat kérdezem: — Mennyit isznak meg naponta, hiszen a nyomtató lónak sem kötik be a száját. — Eltelünk az Hlatával. Aki sokáig itt dolgozik, az meg sem kóstolja — hangzott a válasz. Az igazgató azonban pontosít: — Csak a 94—95 százalék ilyen. A 4—5 százalék a munka végén megissza azt a fél vagy egy decit. Egy százalékra tehető az olyan dolgozók aránya, akik nem tudnak parancsolni maguknak, de tőlük gyorsan megszabadulunk. Ez a gyár 1979-ben termelési eredményeivel és fegyelmével elnyerte a Szocialista Munka Gyára címet! A szomszéd teremben már hűvösebb van. Negyvenezer literes cementtartályok sorakoznak. Egyik hordóból nagy szivattyúk „emelik át" az értékes nedűt a másikba. Arrébb fahordók. Ebben az üzemrészben — tokaji bor felhasználásával — érlelik a borpárlatot. — Mi nem használunk semmiféle szintetikus anyagot — mutat körbe az igazgató. — Akkor miként hozzák létre a különböző zamatokat?