Budapest, 1981. (19. évfolyam)

12. szám december - Gábor Eszter: Hetvenöt évesa Szépművészeti Múzeum épülete

Schickedanz első tanulmányterve is kötött alkotásokat „bevitték" a múzeumokba. A Szépművészeti Múzeum gipszgyűjteményében sok más jelentős alkotás mellett helyet kapott például Donatello Gattamelata és Verocchio Colleoni lovas szobrának — az eredetivel azonos méretű — másolata is. A gipszgyűjteményben antik, középkori és reneszánsz műveknek egyaránt voltak másolatai. Ezért a plasztikai gyűjtemény számára hatalmas csarnokokat emeltek. Ma az eredeti műveket világszerte elkülönítik az illusztratív funkciójú másolatoktól. A második világháború után, a Szépművészeti Múzeum átrendezésekor a gipszmásolatokat kivonták a közönség által is látogatható termekből, és a román csarnokban gyűjtötték össze. (Egy részük ma Kecskeméten és Tatán, külön másolat-múzeumban látható, de ma is sok gipszmásolatot rejt az elzárt román csarnok.) A muzeológiai elvek megváltozása azt is jelentette, hogy megnőtt a kisebb méretű eredeti műtárgyak becse. A múzeumok a monumentális másolatok helyett kis méretű eredetik bemutatására törekedtek. A régi szoborgyűjtemény első állandó kiállítása a húszas évek elején a múzeum balszárnyi csarnokaiban kapott helyet. Ez az elhelyezés a termek nagy légtere, a hatalmas belmagasság és a bemutatott műtárgyak kis méretének bántó ellentéte miatt nem volt szerencsés. (A terem „megette" a tárgyakat. Ezt tapasztalhattuk néhány éve az ugyanitt rendezett kisplasztika! kiállításon is.) Ezért a harmincas években, egy újabb átrendezés alkalmával, felülvüágított ún. körfolyosót alakítottak ki a második emeleten az állandó szoborkiállítás céljva. A második világháború után a főbejárattól jobbra eső szárnyban az ún. dór templom és a hozzá vezető két terem újjáépítése során befalazták a belső udvarra nyüó ablakokat, a „templomot" kettéosztották, a termek az eredeti belmagasságnál alacsonyabb, egységes lapos üvegfedést kaptak. Jó léptékű a műtárgyakat érvényre juttató, kiállítóhelyiségek jöttek így létre. Az 1970-es évek legelején a teljesen átalakított dór teremben nyílt meg az új egyiptomi kiállítás. Az évtized közepén a műemléki helyreállítás mai szabályai szerint, eredeti állapotához lehetőleg híven építették újjá a balszárnyon fekvő ún. jón templomot — más néven: Pergamon-csarnokot. A terem gazdag, színes dekorációja, amely eredetileg kedvezően oldhatta a benne kiállított gipszmásolatok monotóniáját, ma bántóan konkurrál az időszaki kiállítások változó, de általában kis méretű és színes anyagával. A most meginduló és hosszú évekig tartó helyreállítás válaszút elé állította a múzeumi és a műemlékvédő szakembereket: megőrizzék-e, illetve visszaállítsák-e eredeti formájukban az eredeti funkciójukat már régen elvesztett részeket is, vagy elégedjenek meg az épület külsejének és néhány kiemelt belső terének konzerválásával, átalakítva a többit a kiállítandó tárgyak minél jobb bemutatása érdekében? E probléma felvetésével magunk is abba a csapdába esünk, mint annak idején Schickedanz: az épület művészi (adott esetben: műemléki) voltát különválasztjuk használhatóságától. „Egy alkalommal maga a tervező mester mondotta egyik Írónknak — említi Lyka Károly Schickedanz nekrológjában —, aki a képtár helyiségeit nézte, hogy ez tulajdonképpen másodrangú része a tervnek (ma ezt tartjuk változtatás nélkül is jónak), mert csak hasznossági célt szolgál: 'nur ein Nutzbau", de majd ott elül, a tér felé kiépült részben, tehát a főhomlokzat bejáróján nézze meg az épület művészi részét, a 'Kunstbau1 -t. (Ez az a rész, amely eredeti formájában ma használhatatlan.) Egy palota egységének ily kettészelése elkerülhetetlen volt, midőn az építész modem célok elérésére réges-régi építészeti stílusokból bányássza a formáit. Terce s alkotása azonban megfelel a kor ízlésének és kívánságainak, s ez épületek arculata nem csupán a tervező mesternek, hanem megrendelő 34