Budapest, 1981. (19. évfolyam)

12. szám december - Pik Katalin: Szükségük van-e a cigánygyerekeknek speciális nevelésre?

nem értő laikus is „szemre" megmondja, hogy alighanem értelmi fogyatékosok. Magatartásuk rossz, az ilyen képzés nyűg és kényszer diáknak és tanárnak. Az általam ismert két településen — nézetem szerint — alapvető fontosságú lenne a nyelvi problémák megoldása már az iskola előtt. Talán akkor nem történne meg, hogy egy harmadik osztályt végzett gyerek a nyári táborozásból a következő üzenetet diktálja — igen, diktálja, mert leírni nem tudja — a küldendő képeslapra: „Kedves Szüleim! Jól érzem magam. Hogy van a birkám?És ha hazamegyek, hogy kövér legyen. Ne engedj csavargókat! Es ne legyél beteg Anyukám! Apám, ha hazamegyek, kövérek legyenek a lovak és áldjon meg a Jóisten, legyen szerencséd. Adj el lovakat!" Vagy, hogy egy hatodikat végzett az alábbi lapot írja (betűhíven idézve): „Ked ves Apu jól erezuk magunka t remelem hogy at hon sees dalj seret tetei". Az iskola előtti nyelvi problémák megoldásának, tehát a magyar nyelv megtanításának — az otthoni tanítás híján — kézenfekvően adódó helye lenne az óvoda. A nagyközségben egyetlen cigánygyerek sem jár óvodába, a budapesti kisegítőbe telepítettek sem jártak! 1978 óta máig sem sikerült tető alá hozni a cigánytelep közelében épülő földszintes óvodaépületet. A falu — amúgy is 180 százalékosan „kihasznált" — óvodája 4—5 kilométerre van, de nem is kapacitálja senki a cigány anyákat arra, hogy küldjék óvodába csemetéiket. Az iskolaéretlenség miatt egy év halasztást kapott hatévesek továbbra is otthon maradnak, nem történik velük semmi. 1979-ben hat gyereket mentett fel a megyei nevelési tanácsadó a mindennapi iskolába járás kötelezettsége alól egy évre, ezek közül négy gyerek járt óvodába, kettő nem. Az utóbbiak cigányok. Az óvoda helyett iskola-előkészítőt szerveztek részükre, amelyet egy, ezt a munkát nem szerető pedagógus lát el, sikertelenül. A nagyon távoli iskolába a kisgyerekeket el sem engedik egyedül, szállításukról nem gondoskodnak. Egy gyerek járt rendszeresen, aki elsős nővérével együtt ment be, és addig ült bent az elsősöknél, míg délután sor került az előkészítőre. Hogy a nővért engedjék iskolába, az elsős tanítónő inkább eltűrte a kisfiú rakoncátlankodását. A fővárosban lényegesen jobb a helyzet. Már csak az óvodai férőhelyek száma miatt is. A kerületi tanács művelődési osztálya mindent megtesz, hogy férőhelyet szerezzen, a gondozóhálózat pedig felderíti az óvodáskorúakat. A szülők általában kérik a felvételt, hiszen a fővárosban több a munkaalkalom, érdekük az anyáknak is, hogy gyerekük óvodába kerüljön, és ők munkába állhassanak. Sajnos az óvoda sem biztosít minden esetben olyan minőségű foglalkozást, melylyel megszüntethetők lennének a nyelvi problémák. Cigány nyelvű dajka vagy egyéb segítség nincs egyetlen óvodában sem. Az iskola speciális feladata lenne a „cigánykérdésben", hogy felkészítse mind a cigány-, mind a nem cigány gyerekeket, hogy felnőttként együtt, egymásra utalva kell élniük és dolgozniuk. Ezt a funkciót nem láttam megvalósulni egyik helyen sem. Riasztó példákkal szolgált mindkét terep, különösen a nagyközség. Amikor a nagyközségben bejelentettük az iskola igazgatónőjének, hogy megfigyeléseket szeretnénk végezni a cigánygyerekek iskolai munkájával kapcsolatban (egy nagyobb kutatás részeként a Népművelési Intézet számára) az igazgatónő a cigánygyerekek szó hallatára a fejéhez kapott és — máig is megfejthetetlen sajátos jelképrendszerben — a következőt mondta: „...cigánygyerekek, . . . vigyék innen őket, vigyék egy sárga tálban ..." A jelenetet nemcsak azért írom le, hogy „színesebb" képet fessek a helybéli oktatásról, hanem szerettem volna bemutatni annak az embernek az összefoglalt álláspontját, akinek döntéseitől és akinek a felsőbb döntések végrehajtásától függ nagy részben a cigánygyerekek szocializációja. A budapesti kerületben is voltak olyan helyzetek, melyek megnehezítették az együtt tanulást és a majdani együtt élést. .Egyik iskolalátogatásomkor például az erélyes fiatal pedagógus rákiabált az egyik kisegítőbe járó kislányra, hogy ne beszéljen olyan cigányosan (sic! nem cigányul). A pedagógusnak egyébként logopédusi képzettsége is van. Egy másik iskolában, ahol néhány lelkes pedagógus sokat tesz (és főleg sokat tett az előző iskolavezetés idején) a cigány tanulók felzárkóztatásáért, csak a szociális gondozó és a Fővárosi Tanács segítségével lehetett nyári táborba vinni a cigánygyerekeket, mert az iskola saját táborába nem engedték őket, mondván, hogy cigányok laknak a közelben, és még odaszoknának! Hivatalos indoklással: beteltek a helyek. Iskoláinkban és iskoláink környékén járva óhatatlanul tapasztalni, hogy a cigánygyerekekkel szemben előítélettel van a nem cigány környezet. Nem akarok élményeimből többet idézni, álljon itt egy felmérés a Pécsi Tanárképző Főiskola cigánykutató munkacsoportjának vizsgálataiból. Hosszú Ernő 1978-ban véleménykutatást végzett egy általános iskolában. Megkérdezte például: ,,ßevegyük-e a cigány tanulókat kisdobosnak vagy úttörőnek?" A válaszok osztályonként: 3. o.: 2 igen 22 nem. 4. o.: 0 igen 14 nem. 5. o.: 3 igen 17 nem. 6. o.: 1 igen 8 nem. 7. o.: 3 igen 25 nem. 8. o.: 3 igen 25 nem. A gyerekek véleményét valószínűleg az erős otthoni és iskolai hatások formálták (figyeljük meg, hogy már a kérdés feltevésénél is mi vesszük be a csapatba őket), sajnos, nem helyes irányban. * Úgy gondolom, egyik fontos nevelési feladatunk, hogy a cigánygyerekeket — mint egy jelenleg rosszul tolerált kisebbség tagjait — önbecsüléshez juttassuk. Kurt Lewin írja: ,,. . . ezt a problémát reménytelen úgy megoldani, hogy a kisebbségi csoportok tagjainál, mint egyéneknél megfelelő önbecsülést alakítsunk ki. Az a diszkrimináció, amelyet ezek az egyének tapasztalnak, nem ellenük, mint egyének ellen, hanem mint csoporttagok ellen irányul, és javulást csak akkor lehet elérni, ha a csoporttagságukkal kapcsolatos önbecsülésüket emeljük normális szintre." Lewin nem a cigánykérdésről ír ugyan, szavait azonban mi is megszívlelhetnénk. 29