Budapest, 1981. (19. évfolyam)

11. szám november - Tardy Lajos: A meseköltő dunai utazása

TARDY LAJOS A meseköltő Andersen viaszmása Madame Tussaud panoptikumában A múlt század külföldi írói közül az idősebb Dumas mellett Hans Christian Andersen (1805 -1875), a na

sy dán mesemondó, költő, drámaíró és útleíró személye és munkássága került a legközelebb a magyar olvasóközönséghez. Ismeretsége gróf Széchenyi Istvánnal és Lajossal, Liszt Ferenccel, Ahasvérus cimü drámai költeményének hatása Madách Imrére melyet Trencsényi Waldapfel Imre bizonyított -, meséinek Petőfi özvegye, Szendrey Júlia által készített 1858. évi átültetése, a budapesti születésű Max Nordaunak a Pester Lloydban 1874-ben megjelent lelkes méltatása, müveinek több mint félszáz hazai kiadása ízelítőt ad itthoni népszerűségének fokáról. Világirodalmi jelentőségéről Turóczi-Trostler József 1946-ban megjelent tanulmánya nyújt alapos tájékoztatót. Az érdeklődés kölcsönös volt. A nagy dán író 1841-ben beutazta hazánk egy részét, és úti feljegyzései a Magyarországgal foglalkozó múlt századi útleírási irodalomnak igen becses emlékei. Érdeklődés, megbecsülés, szeretet és tisztelet árad ezekből a feljegyzésekből, de emberi és írói erényeihez hűen kicsendülnek belőlük a bírálat hangjai is. Jegyzeteinek csupán pesr-budíu része látott magyar nyelven napvilágot TMencsényi-Waldapfel Imre szép fordításában; ismerkedjünk hát meg a magyarországi élményanyag újabb részleteivel. Andersen már gyakorlott világjáró volt, amikor 1841 januárjában útrakelt hazájából Konstantinápolyba. Dunai hajóútját május 34 6-án Orsovánál kezdte meg. A határállomáson az akkori szigorú járványügyi előírásoknak eleget téve tíz napig vesztegzár alatt állt. Belgrád színes leírása után hazai tájak elevenednek meg leírásában: Hajnalodott, s mi még mindig Zimony előtt horgonyoztunk. Az egész táj sűrű ködbe burkolódzott, s ezért a kapitány nem mert tovább hajózni a duzzadó folyamon. Aztán szellő kerekedett, a köd átlátszóbbá vált, s a hajó zöldellő mezők és sárgás sziklák között folytathatta útját. Előző este sok új utas szállt a hajóra, s most egyik a másik után jött elő a kabinokból, kezében kávésfindzsájával vagy útinaplójával vagy egy papírdarabbal, melyen a nap eseményeit örökítette meg. Néhány hivatalnok latin nyelven beszélgetett, s ez arról tanúskodott, hogy immár Magyarországon vagyunk. Mind szememen, mind fülemen át hazámra emlékezhetett szívem. Előttünk Karlóca, a Mária-templommal, mely a távolból a Rosenborg-kastélyra emlékeztet; tornyai, tetődíszei ismerősnek hatottak, akárcsak a zöldellő mezők. A következő napqkon meggyőződhettem arról, hogy Magyarország legalábbis a Duna mentén teljesen Dániára emlékeztet. Ha az ember Karlóca és Pétervárad közölt az országúton halad, a távolság a két város között nem több egy kis sétánál de a folyamon jókora utazás. Ugyanis a Duna itt írja le egyik legjelentősebb kanyarját. Pétervárad az ausztriai birodalom legerősebb erődje, de kívülről nem hat lenyűgözően; távolról sem nyújt olyan megragadó képet, mint például Ehrenbreitstein. A folyamon ár ellen haladva úgy tűnt elénk, mint egy síkságra épített erődítmény (.. . Újvidéken mindenki az utcára tódult, a zöld fák alá, hogy láthassák a gőzhajót. A parton három nagy halomban áruk tornyosultak. Az emberek búcsúzkodtak és csókolóztak. Egy anya megigazította útra készülő kislányán a kabátot, egy gavallér napernyőt tartott kezében, két hölgy pedig átölelte egymást. Jelentős utastömeg áramlott a fedélzetre. Hajóútunk lankás, zöld, jól termő hegyek között folytatódott. Két, utasokkal megtelt hajóval találkoztunk; mindegyiken száznál több utas volt. Mint mondták, ezek egy zarándokhelyről utaztak hazafelé; énekeltek és lelkendeztek. Nem megy ritkaságszámba, hogy sötét estéken, rossz időben az ilyen hajók szerencsétlenül járnak. Miközben erről beszélgettünk, a hegyek közül szinte lavinaszerűen zúdult alá a zivatar. A felhőszakadás következtében a Duna felduzzadt, s a „Hableány" mintha sértőnek találta volna, hogy a hátán hordozza a zarándoklatról visszatérő áhítatos népet. Hajónk haladása hirtelen felgyorsult. Balkéz felől, a zöldellő növényzet lombjai közül települések egész sora bukkant elő; valóságos kis úszó kolóniákat hordott a hátán a Duna. Valamennyi ház vízimalom volt, melynek kerekei szüntelenül forogtak. A molnárlegények egymás hegvén-hátán tolongtak a nyitott kabinablakok mögött, hogy láthassák hajónkat s annak utasait. Valóságos eulenspiegeli vidámság kezdődött, mely egészen Pestig folytatódott. A magyarok minden egyes vízimalomnál, amely mellett elhaladtunk, kalapjukat karjuk alá tették, másik kezükkel őrlő mozdulatokat végeztek a kalapban. Ez azt jelentette, hogy a molnárok a saját kalapjukban őrölnek vagyis azt, amit mi lopásnak nevezünk. Mindenütt megértették, és meg is válaszolták ezt a jelt. Hátukat felénk fordították, és lemeztelenítették testüknek azt a részét, melyet itt nem volna ildomos nevén neveznem; lábuk között egy nagy seprűt dugtak ki, amelyet előre és hátra mozgattak, mint a rókafarkat; ennek minden esetben nagv sikere volt. Naplementekor kikötöttünk Vukovárott; itt, majd az éj folyamán Borován, újabb utasok szálltak a hajóra, de a legtöbben reggel érkeztek, amikor hajónk Dálja mellett vetett horgonyt. Mindenhonnan özönlött a nép a Finom hazai tarokk. Kiadta Giergl Károly kártyagyára Pesten (1848 előtt). Fölül a budai Várhegy, alul a Margitsziget