Budapest, 1981. (19. évfolyam)

11. szám november - Kertész Péter: Egyik eteti, másik üldözi

Egyik eteti, másik üldözi áldoznak, hogy kis barátaik ne szenvedjenek semmiben sem hiányt. Dédelgethetnének persze fejenként egy macsekot, de valamilyen oknál fogva nagyobb társaságra vágynak. Minek következtében, ha az ember benyit egy ilyen néni szegényesen berendezett otthonába, valósággal mellbe vágja a kibírhatatlan bűz, ami lassan, de biztosan megüli az egész házat. Mit tehet a hatóság? Határozatot hoz a macskák számának csökkentésére. Ha nincs foganatja, lehetőség van a bírságolásra, majd a végrehajtásra. A tanács értékesíthetné a feleslegesnek minősített macskákat (megnézném magamnak: ki és hogyan?), s a pénzt a szállítási költség levonása után visszajuttathatná a néninek. Aki persze, mindezt nem várja meg, hanem szélnek ereszti népét, mielőtt a foglalók odaérnek. Aztán, ha szűnik a vész, majd csak visszatalálnak szépen. Meglehet, többen is, mint ahányan világgá mentek. A macskátlanítás másik módja: ínyencfalatokkal ellátott csapdát állítanak a legjobban megszállt házakban. A fiaskó így se marad el. Veszélyhelyzetben a macskák ugyanis olyan vizeletet bocsátanak ki, amely figyelmezteti társaikat, s azok vérző szívvel bár, de lemondanak a lakomáról. Ezek után kétlem, hogy biológusokkal konzultáltak e módszer kiötlői. Ettől függetlenül a felbőszült állatbarátok semmit nem bíznak a véletlenre, s az őrizetlen csapdákat, akárcsak nagy elődeik, az angliai géprombolók, összetörték és a Dunába hajították. Nem kisebb a konfrontáció kutyaügyben sem. Azzal a megjegyzéssel, hogy azért a kutyák érdekvédelme jóval szervezettebb, mint a macskáké. Hogy mást ne mondjunk: saját tartási rendeletük, újságjuk van, számba veszik, oltják őket, s nem utolsósorban, adóznak utánuk. Alig valamivel később, mint az ember fiát, háromhónapos korában be kell jelenteni minden ebet állatorvosnál és adóhivatalnál egyaránt. De, mert az állampolgárt nem szabad feleslegesen zaklatni, nem követelik meg a kettős nyilvántartást. Elég csak a pénzügyi osztályon tisztelegni — aztán a területileg illetékes állatorvos kiegészíti a lajstromot. Ez idő szerint hozzávetőleg 70 ezer kutya gyarapítja a főváros népességét, tíz évvel ezelőtt jó, ha fele ennyi volt. A gyors szaporulat nem a kedvelt négylábúak hirtelen fellángoló szexuális őrületének tudható be. Ahogy azt sem lehet teljes bizonyossággal kijelenteni, hogy nagy hirtelenséggel a vakvezető, vadász-, munka- vagy házőrző kutyák szaporodtak volna el, jóllehet néhány embert a kutyája tart életben — nem a társadalom. A magyarázat sokkal egyszerűbb : divat lett a kutyatartás. Ami azt eredményezi — miután hiábavaló a tulajdonosok harca „az annyira indokolt nyilvános kutyatoalettekért" — lepisilnek minden betonban fulladozó fát, homokozót, s naponta hetvenezerszer tizenöt dekagramm ürülékkel szennyezik szegény, idestova gyógyíthatatlan környezetünket. „Nem egy van a gazdik között, aki a leckét soha sem veszi át kölykével, de a kutyáját, azt esőben, fagyban sétáltatja." „A másik meg éppen csak tartja a kutyát, pedig, ha hiányt pótol nála az állat, hát gondoskodjék is róla." „Bezzeg, ha az ember a gyerekét veszélyezteti, rögtön elveszik tőle." „Arról nem beszélve, hogy valamikor a harmincas években limitálták, mekkora kutya tartható városi lakásban, ma meg öklömnyi gyerekeket valóságos borjúk riogatnak a lépcsőházakban." Ahogy az is nyilvánvaló: bizonyos fajták nem valók lakásba, mert túlságosan csahosak, élénk vérmérsékletűek. Ám ezekből legalább annyi van, mint a hangjukat sose hallatókból. A mai válaszfalakon az ötödik szomszédhoz is áthallatszik éjjel az ugatás. Aztán, ha valaki megelégeli, s panaszt tesz, akkor, jó esetben, elrendelik a renitens eb eltávolítását. Ha nem — bírság. Ha többször nem — jöhet az elkobzás. A végrehajtás akadályozását — „menj, kiskutyám, téged ugyan nem visz el a sintér" — ugyancsak bünteti a törvény. Csakúgy, mint az oltás elmulasztását. Ami nem jelenti azt, hogy nem tartanak szép számmal stikában „hű társat" szépülő fővárosunkban. Főleg mióta 1975-ben megemelték az ebadót. Addig 500 forint volt a plafon, most 800. Függetlenül attól, hogy nyugdíjas néni tart szoba-konyhájában apátlan-anyátlan korcsot vagy táncdalénekesnő többszörös díjnyertes terriert. Elvégre kedvtelés mind a kettő. Ez aztán a demokrácia! Bár 1500 forint nyugdíj alatt ingyen tartható kutya — ha jó magaviseletű. Ha nem, vagy uram bocsá' póráz nélkül flangál — befogható. Ilyen értelemben még a Mercedesből kiszökő kutya is — bár nem harap bele bámészkodó kisfiúkba — automatikusan kóbornak minősül. Vitathatatlanul itt kezdődik a kutyaügy — s talán az egész városi állattartás legneuralgikusabb része. Mivelhogy az Illatos úti sintértelep nem örvend túlságosan nagy népszerűségnek. Ráadásul, a befogás Budapesten az állategészségügyi intézmény feladata, s ez bizony óhatatlanul rossz megvilágításba helyezi a fővárosi állategészségügyi hálózat egyéb irányú tevékenységét is. Á helyzet különösen az adóemelés időszakában volt kritikus, amikor Budapesten egyik napról a másikra több ezer kutya került az utcára, mintegy az állam gondoskodására bízva. Megtehették volna a gazdik, hogy odaadják másnak kedvenceiket, vagy elaltattatják örökre őket, de, úgy látszik, a szabadságot mindennél fontosabbnak vélték. Az így magukra maradt kutyák falkába verődve tartották rettegésben a várost, s főleg szeméttelepeken, temetőkben alakították ki új otthonaikat. Jött is íziben az ukáz az állategészségügyi állomás címére: tessék a kóbor kutyáktól megszabadítani a fővárost! Az invázió idején a sintértelep akkori vezetője ügybuzgóságában, meg hogy termelékenyebben menjen a munka, dán dogokat vásárolt, s azokat afféle gyorstalpaló tanfolyamon kiokosították a befogásra. Ami nem egy esetben olyan fényesen sikerült, hogy az idomított kutyák világos napnap a nyílt utcán tépték szét fajtestvéreiket, a döbbenettől megdermedt járókelők szeme láttára. A felháborodás olyan mértékű volt, hogy rövid tündöklés után elbocsátották a szolgálatból a derék dogokat, a szadistagyanús sintérek őszinte szomorúságára, s maradt a jó öreg, bevált hurok. Ami azért mégiscsak emberségesebb! Az új igazgató, dr. Surányi Lajos, akit azzal a nem titkolt céllal állítottak az állategészségügy élére, hogy minden vonatkozásban rendet teremtsen, elsők közt szabadult meg a vérengző sintérektől. Igyekezett helyükre jobban megfizetett, ám egészséges lelkületű dolgozókat toborozni. Ma egy ebbefogó — időközben ez lett a titulus — havonta megkeres öt darab ezrest, s évente legalább két ízben kap jutalmat a nevében is megújult Révész Tamás felvételei Állategészségügyi Telepen, amelynek rekonstrukciója jelentős ráfordítással éppen a közelmúltban fejeződött be. A szokás azonban mit se változott. Most is öt napig tartják a befogott kutyákat, s ha a gazdájuk jelentkezik ez időn belül, csak a tartásdíjat, * napi 27 forintot kell megfizetnie, s máris elkezdhet jobban vigyázni a kis haszontalanra. Például: még véletlenül se engedi póráz nélkül futkározni a kijelölt ebfuttató területeken. Amelyikért nem jönnek, de egészséges, azt elviszi a BUKISZ (Budapesti Kisállattenyésztők Szövetsége) vagy eladják, vagy „kísérleti állatként hasznosul". Az öreg, beteg, enni nem tudó, fogatlan korcsokat fájdalommentesen kiirtják, szakszerűen mondva: túlaltatják. Dehát ez is kutyasors. A Fővárosi Állategészségügyi Állomást 1967-ben hívták életre a járványos állatbetegségek visszaszorítására. Enélkül aligha lehetne eredményes állattenyésztést folytatni. Azt lehet mondani, az állomás 240 12