Budapest, 1981. (19. évfolyam)

11. szám november - K.P.: „Pompás sudamlattal siklott a folyamba"

Épülnek a fahajók. Tollraji, 1846 parton, ami még pár évvel ezelőtt is elképzelhetetlen lett volna. „Segítséget kapunk ugyan olykor, valamelyik tsz-ből hoznak embereket, de olyanok mind, hogy még sose jártak gyárban, hajófeneket meg talán moziban sem láttak, nemhogy a valóságban. Mire elmagyarázom, megmutatom nekik, hogy mit csináljanak, már meg is csináltam. És akkor még vigyázni is kell rájuk, nehogy valami bajuk essen szegényeknek." Nem lenne teljes a história, ha kihagynám, hogy a két Oxenhoffer fivér édesapja, István tűzikovács, nagyapja, Emánuel gorombakovács volt a hajógyárban. A szóval takarékoskodó testvérek közül Károly került előbb a gyárba, még 1935-ben. Akkoriban nehéz idők jártak. Volt, hogy egyáltalán nem került munka, s máshol, az Óbudai Fehérítőben kellett megkeresni a megélhetésre valót. Mikor 1941-ben visszajött a sólyára, egy ideig segédmunkáskodott, aztán autogénhegesztő, majd lángvágó lett. Az öccse, István csak 1945-ben került a hajóépítőkhöz, eleinte szöghordó volt, most a legzajosabb társaságnál, a faragó csoportban dolgozik. Legtöbbre Käfer Róbert vitte a család eddigi történetében. Meglehet, mert korán kezdte. Édesapját — aki csak keveset szolgált a hajógyárban, kitűnő esztergályos volt, később a Hirmann céghez szegődött, a Váci útra — már tizenhárom éves korában elvesztette. A rákövetkező évben, 1946-ban orvosi engedéllyel került a hajóépítő műhelybe szegecshordónak. Méghozzá nagy fizetéssel, 25 ezer millpengő, plusz a kalória: dohány, cukor, szalonna, liszt, mikor mi került. Előbb melegítő, majd rátartó, azután szegecselő lett. Mikor 1955-ben A hajógyár kovácsműhelye a múlt században A „Debreczen" gőzös jégbe fagyva, 1880-as évek végleg elbúcsúztatták a szegecselést a sólyák világából, kitanulta a hajóépítő mesterséget. Csoportvezető volt az előregyártásnál, a műhelybizottság titkára, s egy éven keresztül minden hosszú hét szombatján az igazgatói tanácsban igyekezett feltalálni magát. Most főművezető, ami egyesek szerint több öngyilkossági kísérlettel felér. Mert a kapacitás egyre fogy, a terv meg csak emelkedik, s ezenközben fentrőllentről zúdul a számonkérés a közvetlen termelésirányítókra. Käfer Róbert azonban, egyelőre legalábbis, győzi lélekkel. Józan, megfontolt vezető, az a fajta ember, akit fenntartás nélkül követnek beosztottjai. Kijárta a gépipari technikumot, letudta a marxista—leninista középiskolát, s azt vallja, pénzzel nem lehet megfogni senkit, ha egyszer nem jó a munkahelyi légkör. Van olyan embere, aki évek óta minden hét végén Kalocsára jár haza a családjához. Sajnos azonban, ritkulnak az áldozatvállalás példái. A fiatalok nem rajonganak ezekért a szép szakmákért, évek óta nincs ipari tanulójuk. Pedig a régiek többsége öt-hat éven beül kikapja az obsitot. A család legfiatalabb férfitagja Mayer József. Itt töltötte a hajógyárban a gyerekkorát is, hiszen 1946-tól 1951-ig szüleivel a hajógyári szigeteken laktak. Éppen az orosz igazgató szomszédságában. A kis Jóska, ha kiment az udvarra, jóformán már a sólyán volt, mégis angol női szabó szeretett volna lenni. Dehát az édesapja nem keresett valami jól, a bátyja berukkolt, kellett a pénz azonnal. így aztán 1956. július 2-án a csőszerelőkhöz „igazolt". Elvégezte a hegesztő tanfolyamot, heftölt egy ideig, aztán jött a szakmásító. 1959-ben ment föl a hajóépítő műhelybe, de már mint készrehegesztő, azóta a sólyán dolgozik. A külhéjat hegeszti röntgen alá, amit később átvilágítanak, mint az embert. És az ötödik nemzedék. Nem udvariatlanságból került Höger Károlyné a sor végére, hanem mert ő a Käferek közül a legfiatalabb. Patetikusabban: egy hűségét, állhatatosságát, szakmaszeretetét időtlenül bizonyító család legkisebb múlttal s egyben legnagyobb jövővel rendelkező tagja. Iskola után került a gyárba, az üzemi szakszervezeti irodán adminisztrátor. Gyors-és gépírni tanul, a változatos munkát kedveli. Két kisgyermek édesanyja. Sorsukkal elégedett emberek. Szeretik, tisztelik egymást, pedig jóformán csak a temetéseken jön össze az egész család. Mégis: valamennyien testvérnek szólítják egymást, függetlenül a vérségi kapcsolat milyenségétől. Nem is tudják, mihez kezdenének, ha valamilyen okból megszűnne a gyár. Ami a hetvenes évek elején nem is tűnt olyan elképzelhetetlennek. Szó volt ugyanis arról, hogy a hajógyári szigeten üdülőövezetet létesítenek. Aztán, szerencsére, elmúlt ez a koncepció is, s az egész tervidőszakra le van kötve a Magyar Hajó-és Darugyár óbudai gyáregységének teljeskapacitása. És hát az epilógus: Oxenhoffer István dohog, hogy a Robi jól behúzta a csőbe. Azt ígérte, hogy tíz percet beszélgetünk, s tessék, eltelt több mint két óra. K. P. 7