Budapest, 1981. (19. évfolyam)

11. szám november - K.P.: „Pompás sudamlattal siklott a folyamba"

fűttetvén, forrásba jő. A magas kémény arra szolgál, hogy azon a füst kitakarodhassék. A fák aztán egyenként kiemeltetnek, s kívánandó görbeségükhöz képest lesrófoltatnak, s megtartván a száradás után görbeségüket, a hajóépítéshez alkalmasak." Csoda-e hát, hogy Käfer Károly elcsábult, s attól kezdve egy kenyéren élt, verejtékezett akkoriban már több mint ezer munkatársával: ácsokkal, lakatosokkal, asztalosokkal , kötélgyártókkal, „kovátsokkal", s ki tudja ma már mifélében jártas „füriiszölőkkel, tóműkkel, héhelőkkel"? Úgy mondják leszármazottai, hogy — akárcsak manapság — nagy szükség volt a két víz között az iparos kézre. A dédnagyapáról még annyit lehet tudni, hogy szép ősz szakálla volt, s nem ment a szomszédba szigorúságért. Fia, Käfer Antal szintén hajóácsnak tanult, s mai mércével szinte elképzelhetetlenül hosszú időt, ötvenhat évet húzott le a gyárban. 1924-ben halt meg, ám előbb mindhárom fiát: Jánost, Lajost és Róbertet vasesztergályosnak taníttatta. Okos munkás lévén, jól tudta, hogy lejárt a fahajók ideje. Käfer Pál, „a hetek" legidősebbje akkor született, amikor Antal nagyapját — a szabadságharc, a kiegyezés, a millenniumi melldöngetések, a végtelennek tűnő első világháború és az életét megkoronázó Tanácsköztársaság tanúját — a földbe helyezték. — Apánk, ha egy-egy ítélkezése után szomorúan néztünk rá, mindig azt mondogatta: ne szóljatok egy szót sem, nagyapátok sokkal keményebb ember volt, mint én. Aki vasárnap délben pontban tizenkét órakor nem ült az asztalnál, biztos, hogy verést kapott ebéd helyett. Először mindig az öreg merített a tálból, aztán élete párja, majd a legidősebb fiú. Bizony előfordult, hogy a legkisebbnek, Jánosnak már nem jutott semmi... Ha két tojás volt vacsorára, s jó lett volna egy harmadik is, azt már a zsebpénzből kellett hozzápótolni. Jó életiskola-e vagy nem jó? — lehetne ezen meditálni. Annyi bizonyos, hogy a Käfereket tántoríthatatlanná edzette. A három vasesztergályos fiú közül csak Lajos és János folytatta a családi mesterséget. Személyükben a harmadik nemzedékre emlékezürvk. Lajos már az első világháború alatt a hajógyárban szolgált. Róla így emlékezik meg kisebbik fia, Béla: — Apánk később fűtő lett a négy testvérhajó egyikén, az Uranuson. Regensburgtól a Vaskapuig járta a Dunát. Ez úgy volt lehetséges, hogy a Széchenyi-vállalat jogutódja, a DDSG (Donau—Dampfschiffahrtsgesellschaft) nemcsak építette és javította a hajókat, hanem személy- és teherszállítást is folytatott. A mi családunk sohasem szégyellte a munkát. A két háború között a szigeten jó ha két-három napot lehetett dolgozni egy héten — élni, családot nevelni viszont kellett valamiből. Édesapánk dolgozott a szállításnál, de volt pályagondnok is. 1957-ben ment nyugdíjba, vasesztergályosként. A negyedik nemzedék már a jelen, jóllehet ez a jelen idestova négy évtizede tart. Ide tartozik három Käfer — Béla, Pál, Róbert —, két Oxenhoffer — Károly, István — és egy Mayer fiú: József. Az úgy volt ugyanis, hogy a már megismert két vasesztergályos, Lajos és János két Mayer lányt vett feleségül: Erzsébetet és Borbálát. Mindkét asszonynak két gyermeke született: Erzsébetnek Béla és Pál, Borbálának Irén és Róbert. Csakhogy a Mayer lányoknak volt még két testvérük, Emma és István, akik így magától értetődő módon kerültek fel az egyre terebélyesedő Käfercsaládfára. Emma fiai a maiak közül Oxenhoffer Károly és Oxenhoffer István. A már nyugdíjas Mayer István sorsának folytatója pedig Mayer József. A rangidős Käfer Béla 1940 óta hajós. Óriás lehetne minden mesében, ahol az óriások a jó ügyet szolgálják. Egy gazdát szolgált egész életében, mégis az ő élete a legkalandosabb. A gyári csapatban focizott (a testvérei szinte kórusban mondják, hogy „rosszul"), a Széchenyi SK-ban, a Budapest I. osztályban, sőt, még az NB II-ben is kergette a labdát. Aztán lekerült a csőszerelőkhöz segédmunkásnak, majd autogénhegesztő vizsgát tett. A felszabadulás után bérelszámoló lett, hogy aztán konyhafőnökként tetőzzön a karrierje. Következő beosztása vállalati gondnok, s aztán jött a nagy zuhanás, az öntvénytisztítás, ahogy ő maga mondja: „akkoriban az élet. Kölyökfejjel kijárt a Fradi-pályára teniszlabdát szedni („Asbóth is így kezdte"), s volt, hogy 30 pengőt megkeresett: a teljes lakbért. Édesanyja ilyenkor kis híján kezet csókolt neki. A gyárban mindjárt a csőszerelőkhöz szegődött, s onnan is megy nyugdíjba, le lehet tenni rá a nagy esküt. Mert a hajócsőszerelés mégiscsak hajócsőszerelés. Azelőtt tűzben hajlították az öt-hatméteres csöveket, s száraz sóderral kellett őket megtölteni, hogy fel ne robbanjanak. A maiak ezt már hírből se ismerik. A gép egy nap alatt meghajlít annyit — és mennyivel különbül —, mint amennyit hagyományos módon egy hét alatt megcsináltak verejtékezve. Käfer Pál egyike a „törzstúlórázóknak". Ahogy tréfásan'mondja: „jóformán negyven éve órázik". Az utóbbi években kivált, mert nemigen jön utánpótlás. Nemrégiben hat hétig nyomta az ágyat, rakoncátlankodott a vérnyomása, s alighogy bejött, vállalt harminc órát. Elvégre becsület is van a világon, meg kell lennie a hajónak. Legtöbben a szabadságukat se tudják nyáron kivenni, s csak abban bíznak, hogy majd az év utóján. De hát akkor jön csak az igazi hajrá. Mostanában már az sem számít ritkaságnak, hogy egy hónapban két hajót adnak át a szerelőmár rosszabb káder voltam". Szerencsére nem egyszer s mindenkorra, hiszen immáron több mint két évtizede lángvágó a hajóépítő műhelyben, méghozzá nem is akármilyen. Öccse, Pál, a külleme után ítélve akár bölcsészprofesszor is lehetne, akit rendre felkeresnek a lakásán tanítványai. Ő tud a legtöbbet a család múltjáról, ő fogalmazza meg legszebben elkötelezettségét. Minden érzelgősség nélkül vallja, hogy hatott rá s hat ma is a felmenők példája. Mikor pályát kellett választania, nem is volt más elképzelése, mint hogy dédapja, nagyapja, édesapja nyomdokaiba lépjen. Derűs, bölcs, elégedett ember, pedig nem kényeztette el 6