Budapest, 1981. (19. évfolyam)

10. szám október - Szuly Gyula: A közvélemény ellenvéleményei

A magyar zenekritika klasszikusa, Tóth Aladár másképp látta a 20-as és 30-as évek budapesti közönségét és közvéleményét, mint manapság a Vigadó újjáépítése kapcsán megszólaló sajtóorgánumok teszik viszszatekintésükben. Úgy emlegetik ennek az időszaknak publikumát, mint afféle, üres pompával híreskedő tartalmatlan társaságot, mely akár kis-, akár nagypolgári lelkivilágával korántsem a zene kedvéért sereglett oda. Tóth Aladár viszont így ír: — Nincs a világnak egyetlen városa ma, amelynek koncertpublikuma jobban értené és szeretné Bach, Mozart, Beethoven és Wagner muzsikáját, a mi budapesti közönségünknél (1937. augusztus 4. Pesti Napló). Szakma és közönség Tóth Aladárt tekintélyként tisztelte. Ellenben a mai kritikát egyként ellenségének tekinti zenész és közönség. Muzsikusnál azzal sem hízelegheti be magát, ha dicséri őt, a közönség szemében azáltal sem nő meg, ha azt marasztalja el, ami neki sem tetszett. Ilyenkor élesebb hangot vár. A dicséretnél — ha egyetért vele — az est emlékét megidéző szavakat. A különféle társasági közvélemények kórusa felviharzik, és már nemcsak a filmkritikával mer szembeszállni, ahogyan elég régóta cselekszi, hanem „kard ki, kard" a zenekritikával is. Miért számol be a kritika feltűnően sokszor arról, hogy milyen nem volt az általa dicsért művész produkciója, miközben azt felejti el elmondani, hogy milyen volt. Ezt a zenekedvelő és kritikát is olvasó közönség gúnyolódásra hajlamos része kajánul figyeli, és egymásnak olvasnak fel ilyeneket: .. . semmi érzelgősség, semmi parfümfelhő, semmi dagály ... — (mintha a megdicsért zongorista lenne az első a világon, akitől megtudható, hogy Chopin művészetét nem parfümfelhőbe kell burkolni, vagy ezt: „a mozaikszerű motívumokra épült művet nem darabjaira hullva hallottuk . . ." (Mintha természetes lenne, hogy Beethoven V. szimfóniája eddig minden előadáson darabokra hull ott szét, mígnem egy konzseniális magyar karmester, kitűnő minőségű magyar lemezen be nem bizonyította az ellenkezőjét.) A leginkább dicsért, sőt feldicsért művészekről is kiderül aztán, egyes kritikák utolsó előtti fejezetében, hogy valamivel „adósok maradtak". Ez a váltóadósság, mint még annyi más, Tóth Aladár szótárából maradt ránk, s mert a mai kritikus mint valamilyen szakfelügyelő az iskolában, úgy érzi, nehezményeznie is kell egyet s mást a felemelő záróakkord előtt, így hát az előző sok dicséret után rámutat „az adósságra". Kényszeríti magát, hogy elképzelje a meggyőzően előadott művek másféle jó előadását, s amit abból a bírált produkcióban nem talál meg, az „az adósság" rovatba kerül. Elvárja tehát, hogy a művész ezt egyenlítse ki legközelebbi koncertjein? Sokszor talán maga sem gondolja komolyan ezt, de a közönség gyanakszik, hogy az ő részére készült szemfényvesztésről lehet szó. Vajon nem a sovinizmus kissé nevetséges vonásait hordozza-e olyan hazafiság, mely a Brahms kamaraműveit tartalmazó lemezsorozat kísérőfüzetén meg meri ugyan kockáztatni, hogy a zeneszerző életművének értékelése „máig problematikus" (sejtetni sem tudja mennyiben lenne az, és a probléma miben áll), addig Bartók teljes életművét az úgynevezett I. hegedűversenytől (Bartók nem adta ki műként a kezéből) egészen a Bartók-műnek aligha tekinthető brácsaversenyig; csak egyforma, teljesen egyenletes hangerővel zengő „hódolat illeti meg, s nem bírálat". Efféle jelenségek feletti gúnyolódásban szakma és közönség találkozik, és közös ítéletet alkot. A szakmához közelebb lépő mai közönség a réginél nagyobb öntudattal meri „voksnak" tekinteni a maga kritikáját, ezért műélvezete jelentős részét képezi a magánzenekritika, mely a közvéleményt megcélozva harsan fel. Még le sem ülepedett impressziók zsongása közben mind több önjelölt zenekritikus és lemeztasakügyi felügyelő zúdítja emelt hangú, diktatórikus véleményeit az előcsarnokban és a ruhatáraknál. Lemezgyűjtők között szokásos, hogy a zengő zenét körülülve szünet nélkül beszélnek. s olyasféléket állapítanak meg, hogy a a „második karajanos elsőtételének harmadik harmada majdnem jobb a harmadik brunowalteres negyedik, köztudottan remekül sikerült első tételénél". Rejtély, honnan tudják ezt, amikor oda sem figyelnek. Ám észre kell venni, hogy óriási rutinjuk és begyakorlott fülük segítségével mégiscsak olyan megállapításokat tesznek, melyek méltók a mi odafigyelésünkre. Sok muzsikus gyanakodva nézi ezeket a „lemezeseket", de jogos kifogásaikon felül van ebben a gyanakvásban féltékenység is. Némelyek „vissza a lemezekhez !" kiáltással hagyják el a koncerttermeket, mert úgy érzik — és-nem is alaptalanul —, hogy valamelyik mű teljes értelme a „brunowalteres, karajanos, furtwägleres és toscaninis lemezekről már kibontakozott, míg az élő hangversenyen a zeneszerző szelleme úgy jelent meg, hogy elsikkadt tartalmak „adóssága" miatt háborgott. A lemezprobléma mellett két terület van, melyeken zenekritika, szakmai közvélemény és különféle közönségrétegek közvéleménye a megegyezés kínálatát sem látja maga előtt. Az egyik: Bartók Béla műveinek és személyének értékelése, a másik a karmesterművészet. Úgy beszélünk Bartókról, mintha régóta „elintézett kérdés" lenne. Mintha vele együtt üdvösségre jutottunk volna már, zenéje győzelmesen zengne körülöttünk, és helye a zenetörténetben mint a legfényesebbek egyike a vaknak is a szemébe világitana. Ez pedig egyáltalán nincs így! Egy kiváló muzsikus mondta egyszer: „így kell emlegetni, és akkor majd így lesz!" Nekem úgy tűnik, az érés egészséges folyamatát hátráltatjuk ezzel. A közönség számszerűleg talán legnagyobb rétege arra gondol, elég sokat hallott erről a Bartókról, de a zenéjét is jó volna érteni már. A szakma sok derekas igyekezetében úgy tesz, mintha ez a zene csakugyan a vérében lenne már, ám ugyanakkor muzsikálásával csak nagyon ritka pillanatokban tudja bebizonyítani. No hiszen Beethoven művei közül néhánynak legsikerültebb előadása a mai napig is csak a megoldás felé tapogatózva kutató igyekezet még. Csoda-e, ha Bartóknak csaknem teljes életművével így állunk ? (A napokban végre magyar zenehallgatók kezébe került számos Bartók-zongoraműnek a szerző keze alóli megszólaltatása lemezen. Remélhető, hogy segítségre lesz a Bartók külföldi és honi népszerűsége közt levő, számunkra hátrányos különbség kiegyenlítésében. Ezt a jó szolgálatot tehetik azok a zenekari felvételek is, melyeken Pierre Boulez vezényli Bartók müveit.) Bartók idősebb fia, egy közelmúltbeli televíziós beszélgetésben nagyon finoman, de határozottan jelentette ki, hogy az apjáról készült festmények és szobrok nemigen hasonlítanak a modellre. Arra kell gondolnunk, hogy Michelangelo Medici-szobra elég értékes mű ugyan, de állítólag valaki szemére vetette a szobrásznak, hogy műve nem hasonlít Medicire. „Sebaj, száz év múlva hasonlítani fog" — vélte a szobrász — és igaza 21