Budapest, 1981. (19. évfolyam)

10. szám október - Szuly Gyula: A közvélemény ellenvéleményei

lett. Még nem tudhatjuk, hogy a Bartókképek és -szobrok közül melyik fog száz év múlva már valóban hasonlítani Bartókra, reméljük igen sok, hiszen a kiváló Berény Róbertnek az élő modellről készült művét még nem is ismerjük. Egy festőművész barátom, aki történetesen nem készített posztumusz portrét Bartókról, azt mondta, amikor megemlítettem neki, hogy életében sokszor nagyon megnéztem Bartókot, de úgy látom, hogy az állítólag őt ábrázoló képek és szobrok nem hasonlítanak rá, ezt felelte: — Ez azért van, mert a szobrászok és a festők nem értik eléggé Bartók zenéjét, így elfelejtenek egy-egy lényeges vonást megragadni rajta. Nem tudom, igaza van-e, de az irodalmi Bartók-portré hiteles kialakítását mintha valóban ilyesmi tenné bizonytalanná. A mai nagyközönség túlnyomórészt nem azokból tevődik össze, akik emlékeznek még rá, amikor Bartók-harc folyt ha nem is olyan nagy port felverő, mint az irodalmi élet „Adv-kérdése", de éles és fontos —, sem arra, amikor egyes müvei ismét ezúttal a sematizáló baloldalról gyanúsakká váltak, míg más művei révén talán még nagyobb tévedésként, „a nép zeneszerzője" lehetett. Most az egyhangú hozsannázás hangja szól, és ez Bartók megszerettetésének ügyét roszszabbul szolgálja, mint a harcot provokáló korábbiak. Az a kultusz, amely Bartókot minden cselekedetében példamutató embernek ábrázolja akkor is, ha nem mestersége gyakorlatáról esik szó, csak elriasztja tőle a közvéleményt, mert ez a stílus nagyon ismerős korábbi nyomasztó korszakokból, és mert nem szereti a „mustra embereket", de a „kötelező olvasmányokat" sem. Egyszerű, de általában fel nem ismert igazság, hogy a zenéhez kell közelíteni, ha Bartókról van szó. Máday Sándor, a Nemzeti Bank egykori igazgatója néhány barátjával órákat vett Bartóktól, „hogyan kell a zenéjét megérteni?". Bartók készséggel állt rendelkezésükre a zongoraóraszerű, és akként fizetett összejövetelekkel. Kiváló írók és költök nagyon kevéssé vagy egyáltalán nem zenei indíttatású Bartók-ábrázolásai a kortárs Juhász Gyula gyönyörű verse kivételével — csak nagy néha segítenek valamicskét ebben, míg az írók közül sokan a Cantata Profana hatására úgy érzik, már szarvasokká is váltak különféle kávéházakban, szerkesztőségekben és kiadóhivatalokban. Az a tény, hogy ezeken a jól védett és fűtött helyeken mennyire anakronisztikus jelenség egv szarvas, nem is tűnik fel közülük senkinek. Lukács György az élete alkonyán szintén írt Bartókról (a Nagyvilágban), de előrebocsátotta, hogy nem ért a zenéhez. így hát, noha egy helyen ő is Bartók „szarvasairól" beszél, kár lenne keresni a helyet, ahol Bartók szarvasai legelészhetnek. A félreértésre jellemző, hogy egyik kiváló énekesünk egy képes újságnak tett nyilatkozatában a „Kékszakállú" kapcsán „Bartók filozófiáját" említi. Irodalmi nemzet vagyunk, s íme, még a muzsikus is, ha szavakkal teszi, hajlandó összetéveszteni zenét és zeneszerzőt az általa megzenésített irodalommal. így történhet meg, hogy Balázs Béla filozófiáját a nála még nagvobb, de ez esetben hozzászegődött alkotóművész saját filozófiájával azonosítja, vagy hogy a román kolindát megzenésítő zeneszerző egyszer csak szarvastulajdonosként és tenyésztőként bukkan fel előttünk. Az övéitől leszármazott szarvasok most szaporodnak el a pesti aszfalton, és előáll az a furcsa helyzet, hogy éppenséggel nem a telt serlegektől roskadó asztal lesz a hely, mely mellett idegenül ülnek, sőt ellenkezőleg, ott érzik csak igazán jól magukat, és legkevésbé az „erdők sűrűjében". Hogy tiszta forrásból isznak-e inkább vagy pohárból, továbbá hogy a diákok megtalálják-e iskolai dolgozatukban a „Cantata Profana" alapeszméjét mindez a kérdés ugyancsak távol esik attól a zenétől, melyet a közvéleménynek megértenie és szeretnie valóban a saját gyönyörűségére érdemes, nem pedig mások valamilyen ismeretlen és kifürkészhetetlen célja érdekében. A közvélemény meggyőzését célzó fejtegetések gyakran jellemzik Bartókot a kortárs irodalom társadalmi küzdelmével vállvetve harcban álló művészként, ami éppenséggel nem lenne téves, ha a kérdés bemutatása nem maradna felszínen, vagy nem siklana el a zenétől az irodalmi vagy irodalmias láttatás zeneszerzőről lévén szó félrevezető területére. A kortárs és harcos Ady Endre versei közül Bartók is megzenésített öt verset még a költő életében: „Egyedül a Tengerrel", „Az őszi Lárma", „Nem Mehetek Hozzád", „Három Öszi Könnycsepp", „Az Ágyam Hivogat". Ugyan hol jut kifejezésre Ady társadalmi harca éppen ezekben? Könnyen megfogalmazódhat az az elhamarkodott vélemény is: „úgy látszik, Bartókot nem érdekelték annak az Adynak küzdelmei, aki A grófi szérűnt vagy a Proletár fiú versét és az Álmodik a nyomort írta, hanem kikereste az ilyenektől távol eső verseket. Akkor tehát ez az ő filozófiája". Az ilyen következtetés éppen olyan téves volna, mint az ellenkezője, de meg kell látni benne a közvélemény logikáját, mert ha A kékszakállú herceg vára és a Cantata Profana Bartók filozófiáját juttatja kifejezésre, akkor azt teszi az Egyedül a Tengerrel vagy a Három Őszi Könnycsepp is, és magában az a tény is, hogy Bartók éppen ezeket választotta ki Ady életművéből megzenésítésre, kívülük semmi egyebet. Itt mutatkozik meg ax irodalmi utakon és eszközökkel megközelített zeneszerző arculatának óhatatlan eltorzítása, mely nem vesz tudomást arról, hogy minden mesterség, így a zeneszerzőé is, saját lépéseivel teszi meg útját szakmai gyakorlatának gondolatmenetében. Mi sem jellemzőbb erre, mint az, hogy Mozart, mikor a Hamletet ajánlották neki megzenésítésre, azt mondta a dráma elolvasása után: „Ez nem jó!". És lám, Schikaneder Varázsfuvolája „jó volt". Bartók nem Ady szocialista verseiben látta meg azokat a sorokat, melyekre zenei gondolatait alkalmazhatta, mert zenével csak ahhoz nyúlhatott - éppen úgy mint Bach, Mozart, Beethoven vagy Wagner -, amit a saját korának zenetörténeti futószalagja, mint az adott időben szerezhető zenét elébe hozott. Ez a zenei fejezet úgy érkezik a komponista felé, hogy lényegében ugyanaz lesz mint Bartók életművéből kiderül Ferenc József kormánykodik bár vagy Károlyi Mihály, Kun Béla, Horthy Miklós vagy Rákosi Mátyás. Mozart is csak ezt tehette, bárki volt az ő idejében a hercegérsek vagy a porosz király. A porosz király, II. Frigyes, aki csellózni tudott, ezért utolsó három vonósnégyesét az ő kedvéért Mozart a kvartettegyensúly felborításával úgy komponálta meg, hogy a csellónak helyenként vezérszerep jusson. Ezek mégis remekművek lettek, és azok lettek volna akkor is, ha nem tud csellózni a király. Bartók egyes műveinek disszonanciáit a társadalmi helyzet tükröztetésére ráfogni még a sematikus esztetizálás korának nevetséges maradványa, noha Bartókot támadták is akkoriban állítólagosán „nem a népnek szóló hangzavaraiért". Csakhogy ezeknek jobb megértését nem szolgálja, ha manapság olyan indoklással közelíttetjük hozzá a közvéleményt, mely valamit harcosan jellemezni kívánó „hangzavarnak" fogad el, hanem csak az, ha rávezetjük, hogy az állítólagos hangzavar, zene, mégpedig nagyon szigorú, és kizárólag az esztétikumot szolgáló zárt teoretikus renden alapszik. Bartók is, mint minden igaz alkotóművész a „magáét" alkotta meg, és ö akkor született, mikor zenével kapcsolatban is ki kellett mondani, amit Baudelaire a Les Fleurs du Mal előszavában a költészetről mondott: „Kiváló költők rég felosztották egymás közt a költészet virágos kertjének leggazdagabb birodalmát . . . nekem ez jutott . . ." Keszi Imre, aki a Zeneakadémián növendék volt Bartók tanársága idején, egy Bartókkal folytatott beszélgetést publikált a „Csak tiszta forrásból" antológiában. Hogvan lehet ma még zenét szerezni i kérdezte Keszi. Bartók így felelt: Már sehogy, de kell. Ennek a kornak, melyben „már sehogyan sem lehet zenét szerezni" óriási zenei sarkutazói születtek, akik az előttük álló jégvilágnak még mindig nagyszerű zenéjét találták meg. Ezek egyike Bartók. Mi, magyarok őt látjuk a legnagyobbnak közülük. Egyes vájtfülű nyugatiak inkább Webernt, Schönberget vagy Stravinszkijt. Ne vitatkozzunk velük, elégedjünk meg Kodály szavainak igazságával: „Bartók azok közé tartozik, akik úgy jöttek erre a világra, hogy másképpen hagyják itt, mint ahogyan találták." 22