Budapest, 1981. (19. évfolyam)

10. szám október - Sípos István: Tizenháromszoros centenárium

Ünnepi köszöntő Az Ördöghíd a Rodope-hegységben szövetséget hoztak létre; egy harmadik csoport pedig, Kubrátfia, Aszparuh kán vezetésével délnyugatra indult, s Besszarábián át eljutott a Duna torkolatáig. Bizánc, hírt hallván a bolgárok megjelenéséről, nem késlekedett: 680-ban hatalmas sereggel támadt az új ellenségre. A bolgárok azonban, szövetkezve az itt élő szlávokkal, súlyos csapást mértek IV. Konsztantinosz bizánci császárra, majd a támadást folytatva mélyen benyomultak a Dunától délre eső bizánci területekre is. Lendületük, erejük olyan nagy volt, hogy Konsztantinosz egy évvel később, 681-ben kénytelen volt velük békét kötni, s ezzel tulajdonképpen elismerte a bolgár államot. Elismerte, de megbékélt-e a gondolattal? Bizánc lényegében sohasem mondott le arról, hogy az új államot összeroppantsa, ami több mint három évszázad után átmenetileg sikerült is neki, amikor 1018-ban II. Basziliosz győztesen vonult be az akkori utolsó bolgár ellenállási központba: Ohridába. De ez alatt a három évszázad alatt a bolgár állam, igaz, lassan, sok belső ellentmondással küszködve, elindult az európai civilizáció útján. Arról nincsenek hiteles források, hogy a VII. században a lélekszámot tekintve kik voltak többségben, a bolgártörökök vagy a szlávok, az azonban bizonyos, hogy ez alatt a háromszáz év alatt fokozatosan megvalósult a török eredetű bolgárok és szlávok eggyéolvadása. Ennek során a „nyelvek csatáját" a szlávok nyerték meg. Ezt két körülmény is magyarázza. Az egyik, hogy a szláv elemek, annak eredményeként, hogy a bolgár állam elsősorban a szláv törzsek lakta területen terjeszkedett, fokozatosan számbeli fölénybe kerültek. A másik, hogy e kor egyik legkiemelkedőbb bolgár uralkodója, I. Borisz (852—889), felismervén a történelmi szükségszerűséget, felvette a kereszténységet, s meghívta országába azokat a papokat, akik a szláv írás megteremtőinek, Cirillnek és Metódnak a nyomdokain haladva a görög és a latin helyett a szláv nyelvet honosították meg az egyházi szervezet nyelveként. E három évszázadban két bolgár főváros is épült: az első, a 681-ben alapított Pliszka, amelyet miután Bizánc lerombolt, Omurtág kán idején (816— 831) építettek újjá, a második Preszláv. Ez utóbbi Simeon cár (893—927) idejében vált az ország fővárosává. Az itt feltárt paloták, templomok, bástyák, lakóházak még romjaikban is meggyőzően bizonyítják, milyen magas színvonalat ért el a korabeli építészet, amely természetesen bizánci elemeket is alkalmazott, mint ahogy a kultúra más területén: az ötvösművészetben s az irodalomban is jelen volt a görög hatás. Erre a három évszázadra esik a korai bolgár irodalom ún. aranykora is, amelyet olyan jelentős személyiségek fémjeleznek, mint Kosztantin Preszlavszki, Joan Ekzarh vagy Csernorizec Hrabar. Munkáik között — melyek többsége fordítás — szép számmal szerepelnek prédikációk, fordítások elé írt előszók, vitairatok. Ekkor bontakozik ki a világi próza s az apokrif irodalom is. Persze nemcsak fényes fejezetekben bővelkedik az államalapítást követő három század. Nem számítva a Bizánccal vívott váltakozó sikerű harcokat, az első bolgár uralkodóknak szembe kellett nézniük az árulással, a feudális anarchiával, a kizsákmányolás ellen küzdő parasztmozgalmakkal, egy-egy szláv törzs elszakadási kísérletével, s nemegyszer új ellenfelekkel, így a kalandozó magyarokkal is. Ezek együttes hatásának tulajdonítható, hogy az első bolgár állam, noha gyökeret tudott ereszteni Európának egy olyan részében, amely évezredek óta fontos útkereszteződés volt Kelet és Nyugat, Észak és Dél között, a XI. század elején közel két évszázadra elvesztette önálló államiságát. Bizánc diadalmaskodott. * Szorosabban véve ennyi tartozhatnék témánk első részéhez, a bolgár államalapításhoz, mint történelmi tényhez. Ezt folytatni, századról századra haladva bemutatni, hogyan alakult a bolgár állam és nép történelme 1018 után, nem lehet célja e cikknek. A nagy sorsfordulókról azonban szólni kell. A bizánci uralmat több sikertelen kísérlet után egy Tirnovóban 1185-ben kitört és gyorsan terjedő fel kelés eredményeként rázták le a bolgárok. Ez az új, Bizánc által ismételten elismert bolgár állam azonban — melynek Tirnovo lett a fővárosa — ha ért is el átmenetileg sikereket, végeredményben nem tudott megbirkózni legnagyobb problémájával, a feudális anarchiával, s a XIV. század végén újra elvesztette függetlenségét. Ezúttal a nemrég létrejött oszmán-török állam seregei diadalmaskodtak felette. Az oszmán uralom végzetes is lehetett volna, hiszen a hódítók fanatizmusa megtizedelte a lakosságot, felperzselte a templomokat, könyvtárakat, tűzzel-vassal, terrorral igyekeztek megtörni a megmaradt népesség fizikai és lelki erejét. A bolgár nép, amelyet immár csak a parasztság és a kézművesség képviselt, a sok eredménytelen, vérbe fojtott felkelés és lázadás után a XVIII. század második felében kibontakozó nemzeti újjászületés során új harci eszközt talált magának: a nemzeti nyelv, a nemzeti műveltség ápolását. Ezt követte a forradalmi, nemzeti demokratius felszabadító mozgalom, amely a XIX. század második felében olyan legendás nemzeti hősöket nevelt, mint Vaszil Levszki vagy Hriszto Botev, akinek forradalmi költészetét népünk is jól ismeri és becsüli. A bolgár népnek végül északi testvérei, az orosz nép fiai hozták el a szabadságot 1878-ban, miután — ezer és ezer bolgár hazafival együtt küzdve — győzelmet arattak a törökökön és a bolgár állam visszanyerte nemzeti önállóságát. Ennek az új államnak lett a fővárosa Szófia — sorrendben a negyedik —, amely ekkor még alig 15 000 lelket számlált. Hamarosan kiderült azonban, hogy ez még nem a teljes felszabadulás. A török helyett új elnyomók: a nemzeti burzsoázia képviselői léptek elő, akik lázas mohósággal igyekeztek minél előbb meggazdagodni a parasztság és a lassan kialakuló munkásosztály kizsákmányolásával. Ez a burzsoázia vitte bele a bolgár népet, alig né-14