Budapest, 1981. (19. évfolyam)

10. szám október - Száraz György: Piacozás

Klösz György felvétele Hanem azért is, mert nem csak testi, de lelki szükségletet is szolgál: a sokadalom, a „piacolás" egyik legősibb formája a közösségi létnek. Kell a vadászat öröme, az alku szertartása, a szakértelem gőgje. Jó, hogy mosolyoghatunk a balekon, aki boldogan veszi meg a bajszos, parasztos küllemű bácsikától a „kukoricán nevelt" rántani való jércepárt, hisz mi tudjuk, hogy az „atyafi" alig egy órával előbb vette a „friss, házi vágatú" árut egy józsefvárosi baromfiboltban, s a most fizetett dupla árba a fáradságon kívül még gondosan ápolt tájszólását is belekalkulálta. Jó, hogy tudjuk, mikor kell és mikor nem szabad vásárolni: hogy okos ember a gyülekező esőfelhők láttán fut a piacra, mert tudja, hogy a kosaras falusiak, akiknek nincs hová menteni az árut, ilyenkor a szépet is olcsón odaadják; másnap viszont oda se szagol a piac felé, hisz tudvalevő, hogy az eső áztatta földekről nem szedtek frisset, tehát csak fonnyadtat vehetne, drágán ... Jó, hogy itt lehet kóstolni, fogdosi, válogatni; hogy itt minden „príma, mézédes, gyönyörű"; hogy szépeket mond a nagy hangú bulgárkertész, s az se baj, ha közben a gyümölcsös zacskó aljára odapottyant egykét töppedt darabot; mert az is kell, hogy mérgelődhessünk, hogy felidézhessük a régi bölcsességet: „kofának, csősznek hant alatt a lelke . . ." Itt van karácsony táján kötözött szőlő, meg fekete aszalt szilva, amiből nagyanyáink krampuszt készítettek: drótra fűzték a szemeket, abból lett a teste, csak a feje volt cukorból s piros papirosból a nagy, lógó nyelve; ott állt az ablakokban Mikulástól karácsonyestig ... Ide zarándokolnak a messzi tájról valók, akik hazai ízekre vágynak: mert csak itt kapni valódi törökbúzalisztet a tejes puliszkához s igazi csípős juhtúrót, sztrapacskára valót. S ide jönnek a rusztikus ínyencek és a kispénzű diákok lángost, sült kolbászt, lacipecsenyét enni; hajnalonként pedig itt lökdösődnek a piac „erős emberei" között a féldecis söntés előtt a javíthatatlanok, hogy lehajtsák a tegnapi utolsó és mai első italukat; s feltünedeznek az éjszaka egynapos „császárai" is, akik azért taxiztak ide a város belsejéből, hogy egy tányér hajnali bablevessel kúrálják konyaktól égő gyomrukat. A piac szűk. Kibuggyan belőle a tömeg, elborítja a környező járdákat, úttesteket. Itt árusítják igéző mosolyú leánykák a külföldi márkajelzéssel ékeskedő honi farmernadrágot, a csapvízzel töltött illatszeres és samponosflakonokat; itt settenkednek a „gagyizók", jámbor zöldfülűekre lesve, hogy csábítón elébük villantsák a szépen kifényesített „18 karátos" rézgyűrűt. . . De itt, a piac előterében folyik a nemzetközi kereskedelem is; Közös Piac, KGST — kicsiben. Szatyrokból, kabátok alól kerülnek elő a kombinék, atlétatrikók, frottírtörölközők. Az árat égnek meresztett ujjak jelzik. Marlboro cigaretta, zsebszámológép, kölni, táskarádió, Adidas gatya, román konyak, német tornacipő, lengyel gyolcs... S ha rendőr közeledik, zizzennek a villámzárak, vevő és eladó töprengve bámul a levegőbe . . . Igen, a piac egy kicsit cirkusz is. Hogy így van, hogy itt még a perlekedés is a mulatságot szolgálja, azt tudta már a XV. századi bölcs magisztrátus is; a Budai Jogkönyv 155. paragrafusa imigyen rendelkezik a piacon hajba kapó kofák dolgában: „Az, aki a perlekedést kezdte, hatalmas követ vesz a hátára. A sértett asszonyság most a háta mögé lép egy hegyes végű bottal. Megindulnak a városházánál, s ballagnak le, a Szent György templomáig. A sértett a szúrós végű bottal döfölje a követ cipelő kofa hátulsó részét... Ha a sértett, a botos kofa menet közben egyszer is elneveti magát, az ő hátára rakják a követ." 7