Budapest, 1981. (19. évfolyam)

9. szám szeptember - Császár Nagy László: Nem nyitunk ajtót,de nem is csöngetnek

ndnk valamire. A megoldást nem halogathatjuk sokáig, hiszen nem akarjuk, hogy a mai tizen- és huszonévesek szüleikhez hasonló befelé forduló életet éljenek. Az idős asszony döbbenten néz rám, amikor azt kérdezem, hol találom a presszót? Mondja: valahol errefelé — még arra is emlékszik, hogy a Boglárka nevet viseli. És bár három éve itt lakik, de még nem látta belülről. Homlokára csap: — Megvan! Ott van a házunkkal szemben. Ne vessen meg ezért — menti a tájékozatlanságát —, de a magunkfajta ember nem jár ilyen helyre. Ne gondolja ám, hogy itt is olyan az élet, mint a városban, mi nem járunk sehová. Amikor ráérő időnk van, ülünk az ablak előtt, és nézzük, hogyan vonul el előttünk az élet. Vallomások a magányosságról, a kötődés hiányáról, a bezártságról. És a sorsok magukban hordozzák a menekülés reménytelenségét meg a hiányérzetet, amit előbb-utóbb valahogy fel kell oldani. Nem mindenki tudja elviselni az egyedüllétet. A presszóban zajló „közösségi életről" sokat elmondanak a helyiség méretei. A teremben tíz asztal van összezsúfolva. Igaz, tavasztól őszig a „teraszon" újabb tíz asztal mellett szórakozhatnak a vendégek. Tehát egyszerre 100—150 ember érezheti magát közösségben. Simon Ferencné vezetőhelyettes régen dolgozik a szakmában, de őt is meglepte, amit itt egy hónap alatt tapasztalt. Előbb szabadkozik, hogy nem illetékes a válaszadásra, aztán nagy nehezen mégis kötélnek áll: ' — Sokfelé megfordultam, de ilyet még nem láttam. Nincs itt igény a közösségi életre. Már az első napokban az egyik ámulatból a másikba estem. Még szerencse, hogy nem itt élek. Délután ötkor kezdődik az élet, de ne gondoljon ám valami pezsgő életre, mert ez csak annyiból áll, hogy megtelik a helyiség. Az emberek megisszák a fejadagjukat, aztán mindenki megy a dolgára. Többnyire töményét, de nyáron a sörnek is nagy keletje van. Nincs hangos szó, nincs veszekedés, sőt, még beszélgetés is alig. Inkább italbolt ez, mint presszó. Többen vonnak, akik megisszák a maguk felesét, tesznek egy kört az épület körül, aztán ismét beállnak a sorba. Az imént ment ki egy jól öltözött hölgy, ma már harmadszor fordult egy-egy féldeci konyakért. A forgalomra nem lehet panaszunk, zömét az ital adja, de vasárnap délelőtt sok süteményt visznek el a gyerekek. Őket egyébként nagyon sajnálom. Gyakran előfordul, hogy egy-egy gyereket leküldenek tíz-tizenöt üveg sörért, ők pedig vehetnek maguknak egyforintos rágógumit. Mondja, miféle sorsokat takarhat ez az élet? Belegondolni is szörnyű, milyen családi háttérrel indulnak el a gyerekek. Aztán elnézést kér, és munkájára hivatkozva magamra hagy. Olvasom az oszlopra ragasztott felhívást: közösségi élet kezdeményezésére hívja fel a helybelieket. Minden ötletre szükség van. Kihasználatlan gyerekkocsi tárolókból, szárítóhelyiségekből egy kis leleménnyel klub is varázsolható. Az egyszeri társulásnak éppúgy helye van, mint a lakóbizottságok által szervezett összefogásnak. A pályázat meghirdetői ötleteket, javaslatokat várnak. Miként lehetne fellendíteni a közösségi életet, kik vennének részt a munkában, mit vállalnának saját erőből, milyen segítségre lenne szükségük. Olyan ez, akár egy jajkiáltás. Vajon lesz-e foganatja? Láng Tivadarhoz jó hírért jöttem. Hallottam, hogy elkészült a Gazdagréti lakótelep terve. Úgy hírlik, ez más lesz, mint az eddigiek. Az évtized közepére elkészülő telepen magas épületek és családi házak váltogatják majd egymást, megszűnik itt a kétszobás lakások hegemóniája, az eddigi-A presszó árait nem az ő zsebükhöz igazítják Kijárunk ide, a ház elé nél több nagy lakás és garzon épül. A lakótelep külső képe sem lesz olyan sivár, hála a változatos domborzati viszonyoknak. Azt beszélik, hogy kivételesen a lakóteleppel egyidejűleg átadják a közösségi épületeket is. Az osztályvezető szavaiból azonban hamar kiderül, ez utóbbi csupán a vágyak és remények között szerepel: — Sajnos a Gazdag-rét sem úgy épül, ahogy az imént elmondta. A magas épületek és a családi házak nem váltogatják egymást, hanem külön blokkban épülnek. A lakások kétharmada állami kezelésben lesz, és kijelöltünk egy hatszáz magánerőből épülő családi ház építésére alkalmas területet. Valóban ideális lenne, ha ez a lakótelep a kétféle építkezés ötvözeteként készülne el, de nekünk a jelenlegi helyzetben elsősorban a gazdaságosság szempontjait kell szem előtt tartanunk. És különben is, nehéz elképzelni, hogy két kivitelező dolgozik ugyanazon a területen. Ami pedig a közösségi épületeknek és a szabadidő központnak a lakásokkal egyidejű átadását illeti, ez sem felel meg a valóságnak. A területet kijelöltük, de a kisajátításra még várni kell, mert előbb óvodára, iskolára, orvosi rendelőre és üzletekre van szükség, s ez sem kis teher. A közösségi létesítmények átadására tehát majd ott is várakozni kell. Esteledik. Fiatal párral utazom a HÉV -en. Megszólítom őket. Ildikó mondja: — Igen, szórakozni megyünk be Pestre. Tud jobbat? Innen el kell menekülni. A szüleim értelmiségiek. Az apám egyszer, amikor gyakran késő estig csatangoltam a telepen, kezembe nyomott egy cikket, ami arról szólt, hogy az összeverődő csoportokban az értelmesebbeket sosem fogadják el hangadónak. Aki többet tud, annak is a középszérűhöz kell igazodnia, különben kivetik a bandából. Ez az ilyen csoportoknak a lélektana. Én pedig nem akarok elvegyülni, nem akarok másokhoz szürkülni. Ami pedig a szórakozást illeti, nincsenek különös igényeim, azt hiszem, másoknak sem. Csak maguk, felnőttek bonyolítják túl ezt az egész közösségi életet. Elég volt már a nagy szavakból meg a hovatartozás-tudatból, ahogy ezt maguk nevezik. Sokkal egyszerűbb ez, mint gondolják. Kell csinálni egy épületet, ahol aki kuglizni akar, az kuglizik, aki játszani akar, az játszik, aki táncolni akar, az táncol, aki pedig beszélgetésre vágyik, hát az beszélgethet. Csak jól érezze magát. Érti, ennyi az egész! Maguk felnőttek, meg akik ezeket a panelcsodákat tervezik, erre még nem gondoltak? Úgy vélem, a kérdésre nem nekem kell válaszolni. 22