Budapest, 1981. (19. évfolyam)

9. szám szeptember - Császár Nagy László: Nem nyitunk ajtót,de nem is csöngetnek

de mondja meg valaki, mihez kezdhetnek itt a gyerekeink? Mivel tanácsot adni nem tudok, megállítok egy fiatalembert, aki nem leplezi meglepetését. Néhány pillanatig topreng, aztán ömlik belőle a szó: — Ne röhögtessen már! Maga még nem hallott az alvó városrészről?! A presszó meg az étterem nem a tizenéveseknek való. Se klub, se sportpálya, így aztán marad nekünk az utca, mert területnek nem vagyunk szűkében. Ez viszont a felnőtteknek nem tetszik, elég egy hangos nevetés, és máris a nyakunkba varrják, hogy randalírozunk. Nem mondom, néha csinálunk egy kis balhét, de ez már a tehetetlenségből fakad. Ha örökösen itt élne az egyhangú falak között, jobban megértené a kitörési vágyat. Aztán, amikor már belefárad a reménytelen kísérletekbe, mert a pinceklubok ellen tiltakoznak a lakók, és rádöbben, hogy a nekibuzdulásokkal se megy semmire, betölti a huszadik életévét. Akkor pedig mór azon kell törnie a fejét, hogyan teremtsen magának otthont. De a lakások áráról hallva, hamar kijózanítják a realitások, hiszen kitörni csak úgy képes, ha igazodik a világarról, hány éves korától van joga leülni az embernek a HÉV-kocsiban. A kalauz helyet talál az öregembernek, a vita elül. A végállomásig egy szó sem hallatszik. A sínektől balra, a nemrégiben átadott lakások között járkálok. A tátongó kátyúk arról tanúskodnak, nemrégiben esett. Művelődési házat, klubot, közösségi helyiséget keresek. Senki nem tud eligazítani. Két iskolás korú gyerek sürgölődik a pingpongasztalok körül. Az egyik ház előtt 30—40 centiméter magas, kerítéslábazatra emlékeztető betongerenda fekszik. Falusi kispadot idéz. Néhányan üldögélnek rajta, és unottan nézegetik az utcát. Horváth józsefné egyik cigarettáról a másikra gyújt, aztán csöndben megszólal: — Négy éve jöttünk ide, azelőtt Újpesten éltünk. Tiltakoztunk mi,, de másutt nem tudtak lakást adni. Mintha egy idegen világba csöppentünk volna, máig nem tudtam megszokni az itteni életet. Takarítónő vagyok, hozzászoktam a beszédhez, aztán amikor a legkisebb gyerekkel itthon maradtam, körbevett az itteni süket csend. Azóta kijárok ide, a ház elé. És maga még közösségi helyet keres! Olyan még nincs. Most épül egy presszó meg a pártház, de az nem szórakozásra való, úgy tudom, ott politizálni szoktak. Ezen az oldalon van egy gödör, amit homokozónak neveznek, meg két darab mászóka. Ez így együtt a játszótér. Mi, felnőttek? Ugyan hová gondol? A férfiak átjárnak a HÉV túlsó partjára, mert ott már van élet. Oda építettek presszót, éttermet, boltot és játszóterek is vannak. Megisszák a maguk egy-két üveg sörét, vagy amire gusztusuk támad, aztán irány haza, tévét nézni. Az asszonyok? Aki mindenáron beszélgetni akar, az lejön ide, az utcára, itt mindig talál olyat, aki éhes a szóra. Egymás lakásába nem szoktunk bejárni, az itt nem szokás. Tőlem ne kérdezze, hogy mi kellene, mert nem beszélhetek mások helyett. De biztos sokan vannak, akik eljárnának varrni, kézimunkázni. Óvoda meg bolt viszont mindenkinek kellene, mert szombaton tízkor már nem kapunk kenyeret. Amíg boltok nem épülnek, addig minden más csak ábránd. A maga közösségi élete is. Lakna csak itt, majd másként gondolkozna! A három gyerek meg a rezsi mellett hamar elfelejt az ember ábrándozni. * A fővárosi lakótelepek közösségi életéről, annak lehetőségeiről beszélgetünk Láng Tivadarrá, a fővárosi tanács városrendezési osztályának vezetőjével. — Külön kell szólnunk a felnőttekről — jegyzem az osztályvezető szavait —, akikben tapasztalataink szerint nem él a közösségi élet iránti igény, és ez ellen nem tudunk mit tenni. A tanácskozásokon soha nem a lakótelepiek, hanem a szakemberek hozzák szóba a közösségi létesítmények hiányát. Mások pedig azt hangoztatják, hogy ezekről nekünk kell gondoskodni. Meddő vita. Az az igazság, hogy az igényekről még felmérés sem készült. Azt hiszem, egy objektív felméréssel kellene elkezdeni a munkát. Az objektivitást hangsúlyoznám, mert nem arra van szükségünk, hogy kérdésekkel befolyásoljuk az embereket, hanem egy üres lapra, amire ráírhatják elképzeléseiket. Mert előrelépni csak akkor tudunk, ha pontosan ismerjük a kívánalmakat. Azt viszont felmérés nélkül is tudom, hogy a művelődési házak kihasználatlanságának egyszerű magyarázata van: a rendezvények ritkán találkoznak az ott élők igényeivel. * A HÉV „túlsó partján" hatalmas tábla hirdeti a városrész beruházási tervét. Erről tudom, hogy Békásmegyeren jelenleg 13 715 lakás van. A tábla azt is elárulja, hol épül a közeljövőben iskola, óvoda, orvosi rendelő, pártház, üzlet. A sor végén a terv kultúrközpont létesítését is ígéri, amelynek a befejezési határideje 1983. Mindenütt táblák. Útbaigazítanak, hol készül műfogsor, ki vállal tapétázást, ki villanyszerelést, és ki tart fenn maszek óvodát. Cserép Istvánné panaszát még a túloldalról hozom magammal. Az asszony azért borong, mert tizenhat éves fia nem talál magának szórakozási lehetőséget: — Ne is bosszantson, ha a gyerek jó zenét akar hallgatni, Budára kell mennie. A presszó és az étterem árait nem a fiatalok zsebéhez igazítják. A legközelebbi mozi pedig Csillaghegyen van. Művelődési házat, klubot, közösségi helyiséget hiába keres az ember Békásmegyeren TllftUCKET MUHI TILOS/ A legközelebbi mozi Csillaghegyen van hoz, s a szabadidejében is pénzt keres. Akiben nincs erő, az leragad, és mind gyakrabban támasztja a presszó pultjót. Pedig a gimnáziumban sokszor hallottuk, hogy most már törvény van az ifjúságról, de a gyakorlatban még nem sokat érzünk a törődésből. Újfent Láng Tivadart hallgatom: — Mivel a lakótelepen élő fiatalok jelentős része a jelenlegi lakóhelyén nőtt fel, kötődik is oda. Tapasztalataink szerint igényük van a szórakozásra, a közösségi életre. Sajnos, kevés pénzünk van az ilyen célra fordítható beruházásokra. Mégis azt mondom, ebben a kérdésben nem szabad túlzásba vinnünk a takarékoskodást, mert a tizenévesek kötődésére kell építenünk a jövő nemzedékek közösségi életét. Ha nem próbálunk megoldást találni, nem remélhetjük, hogy másként nevelik a gyerekeiket. A megoldás azonban korántsem olyan egyszerű, mint azt sokan gondolják. Elvileg elképzelhető, hogy minden házban feláldozunk egy lakást klub létesítésére. Az állami lakások esetében ennek költségeit vállalhatná a tanács, fenntartását pedig az ingatlankezelő vállalat. Igen ám, de ki viseli ezeket a költségeket, és ki végzi el a karbantartást ha szövetkezeti az a lakás? Ezt a feladatot a lakásszövetkezetek aligha tudják magukra vállalni, hiszen a szövetkezeti tulajdonban levő lakások karbantartása is gondot okoz. Nem vitás, több társaséletre alkalmas szórakozóhelyet kell építeni. Csakhogy a jelenlegi helyzetben a vendéglátóipari vállalatoknak nincs pénzük a beruházásra. Tehát mindkét megoldás reménytelen. Ha viszont célokat, programokat akarunk adni a fiataloknak, nem törődhetünk bele a jelenlegi helyzetbe. Mielőbb lépnünk kell! Talán az jelentene némi segítséget, ha növelni lehetne az oktatásra fordított összeget. Ha néhány helyiséggel nagyobb iskolákat építenénk, ahol klubszobákat, barkácsmühelyeket rendezhetnénk be, ahol a fiatalok maguk is elkészíthetnék a szórakozásukhoz szükséges eszközöket. Erre a feladatra azonban megfelelően fel kellene készíteni a pedagógusokat. így talán juthat-