Budapest, 1981. (19. évfolyam)

9. szám szeptember - Császár Nagy László: Nem nyitunk ajtót,de nem is csöngetnek

CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ Nem nyitunk alt, de nem is csöngetnek A csengetés megfojtja a bentről hallatszó nevetést. Várakozunk. Ők arra, hátha megunom, én a bebocsátatás reményében. Résnyire nyílik az az ajtó: » — Nem adunk el semmit — közli fakó hangon a fiatalasszony. Mi itt nem élünk, csak lakunk Amikor megtudja, hogy nem használt ruhákról, hanem a lakótelepiek közösségi életéről érdeklődöm, zavartan elnézést kér. — Akkor talán eltévedt — hebegi, de mégis beenged. — Nem bánom. Ha megígéri, hogy nem írja le a nevem. Megígérem. A férfi kávét főz, az aszszony megigazítja magán a pongyolát, aztán fásultan ejti maga elé a szavakat: — Ne csodálkozzon, hogy nehezen nyitottam ajtót, de nálunk hónapokig nem szólal meg a csengő. Amíg a városban laktunk, sok barátunk volt, de ők a város másik végében kaptak lakást, az új lakótársakról pedig azt sem tudjuk, miféle emberek. Bár négy éve lakunk itt, de a küszöbünket egyszer lépte át a gondnok, akkor is azért, mert elfelejtettem befizetni a lakbért. A szomszédokkal? Amikor lehet, elkerüljük egymást, és ezzel nem csak mi vagyunk így! Megesik, hogy gyalog megyek le a lépcsőn. A félig nyitott ajtókból következtetni lehet: sokan addig nem lépnek ki a lakásukból, amíg lépéseket hallanak a lépcsőházban. Egyébként köszönő viszonyban vagyunk mindenkivel. Pontosabban azokkal, akik első alkalommal elfogadták az üdvözlésünket. Annyit tudunk egymásról, amennyit a falakon átszűrődő zajokból ki lehet hallani. Ez elég a pletykához, de kevés az ismeretséghez. Sejtjük, hogy kik turbékolnak örökké, és ki veri gyakran a féleségét. Minek beszélgetni? A szennyesét senki nem akarja kiteregetni. Úgyis mondhatom, mi itt nem élünk, hanem csak lakunk. Erre volt kíváncsi? Hiába kérdezem, másra nem felel. Eszembe jut néhány év előtti kudarcom: lelkes hangvételű riportra küldtek. Egy lakóhelyi közösség születéséről kellett volna beszámolnom. A lakótelep ellátásáért felelős szövetkezet vezetői vetélkedőre hívták a lakókat. Elképzelésük szerint egy-egy emelet lakói alkottak volna egy csapatot. A játék célja: ismerkedés. Az első fordulóban — önmaguk bemutatására — a csapatoknak képalbumot kellett volna összeállítaniuk. Ennek sikeres teljesítéséért ötven, a második forduló produktumáért pedig száz forint értékű vásárlási utalvány volt a jutalom. A fődíj pedig egy televízió. A megadott időpontban hiába várták a versenyzőket. A vetélkedőt másodszor is meghirdették, ekkorra már összeállt egy csapat, de nem volt kivel versenyezni. Ellenfél hiányában megkapták az első forduló „diját", az ötven forint értékű vásárlási kedvezményt. Kézfogások. Ezzel a vetélkedő befejeződött. A közösség bölcsője azóta is üres, egy kezdeményezés zátonyra futott. A hétköznapok néha áthúzzák a szerkesztő elképzeléseit. * Szakemberek vitatkoznak évek óta azon, milyen a lakótelepiek élete. Mondják: színtelennek, egyhangúnak, sivárnak. Csak a jelzők változnak, a tartalom ugyanaz marad. Szerencsére két évtizeddel az első lakótelepek megépülése után már eljutottunk az okok kereséséig. Ezek sorában legtöbben a lakótelepek szociológiai összetételét említik: sokan sem a környezethez, sem társaikhoz nem kötődnek, lassan szerveződnek a klubok, a szabadidő-központok és a sportpályák építése évtizedekig is eltart. Amikor szóba kerül a „közösséginek" alig mondható közösségi élet, a vita résztvevői közül többen — jobbára azok, akiknek hivatali kötelességük lenne a lakóközösségek életfeltételeinek megteremtése — megszólják a lakótelepi embert. Sértőn, nemegyszer általánosítva mondják befelé fordulóknak, közösségi életre érzéketlennek, társas kapcsolatokért epekedőnek, mogorvának vagy éppen egy pohár ital mellett barátkozásra hajlamosnak. Milyenek hát a lakótelepiek! Mint a többi ember. Barátkozók és nem barátkozók. Közösségiek és közösségben nehezen oldódok. Egy szóval : mindenfélék. Juhász Júlia 1978-ban Tétova vágyakozások címmel könyvet írt Újpalota munkáslakóiról. Részlet az egyik vallomásból : ,.Meghalt egy bácsi a kilencedik emeleten. Két nappal előbb találkoztunk a liftben, és panaszkodott, hogy fáj a szive. Sokat van rosszul, és fél, mert egyedül van a lakásban. Nem tudja, mi lesz. Két nap múlva jött az orvos, de hiába csöngetett, nem nyitottak ajtót. Senki se tudott a bácsiról. Feltörték a lakást. És ott találták. így tudta meg a ház, hogy a bácsi meghalt. De ha nem jön ki az orvos, nem tudtuk volna meg. Két hétig is ott fekhet, nem vesszük észre. Két hét múlva lakbérfizetés, akkor talán a gondnoknak feltűnik, hogy nem jön a lakbérrel." * Vége a délelőtti műszaknak. Indul a HÉV Békásmegyerre. Mondják, ilyentájt megszokottak az arcok, unalomig ismételtek a mozdulatok. A fásult csendet egy idős férfi töri meg. Sokáig senki sem moccan, majd egy rikoltás harsan a sarokból: — Miért nem adja át a helyét az a gyerek?! Vibrál a levegő. Röpke vita támad 20