Budapest, 1981. (19. évfolyam)

9. szám szeptember - Hollós László: Erőd a VIII. kerületben

sok minden reggel a főbejárat előtt, az úgynevezett „köpködőnél" gyülekeztek, és reménykedtek, hátha kinyit a gyár. Egyszer csak kiderült, hogy nincs pénz se tandíjra, se másra. Jelentkeztem katonai zenenövendéknek. Sok keserűség és megaláztatás ért, de rengeteget muzsikálhattam. Ma is azt vallom: zenei nevelésünk legfőbb fogyatékossága, hogy minden csupa elmélet. Csak beszélnek, beszélnek a zenéről, ahelyett, hogy reggeltől estig játszanának. Négy évet töltöttem a katonaságnál. Utána színházakban, mozikban, tánciskolákban muzsikáltam. Mindenütt, ahol a kenyérrevalót megkereshettem. Egy év múlva a Budapesti Hangversenyzenekarhoz kerültem. Az államosítás után Állami Hangversenyzenekar (ÁHZ) lett a neve. A művész mindig a nagyobb művésztől tanul, és itt volt kitől. A világ legjelentősebb karmestereivel és szólistáival koncerteztünk. 1936-ban jöttem el a kolóniáról. Már a frontra induló marhavagonban voltam, amikor az utolsó pillanatban átirányítottak a zenekarhoz. A nyilas uralom idején hamis papírokat gyártottam és bujkáltam. Valahogy sikerült átvészelni ezeket a szörnyű éveket. — Amikor ötvenéves lettem, a kolónián ünnepeltem meg a születésnapomat. Ott volt az apám, ott voltak a régi barátok és sokan a hajdani szimfonikus zenekarból. Kassák Lajos is eljött felköszöntem. A kolónia a mai viszonyok között is jó létesítmény, csakhát korszerűsíteni kellene. Igaz, én nem tudom tárgyilagosan szemlélni ezt a bérkaszárnyát. Mert akármilyen szürkék is ezek a falak, a szimfonikus zenekart, a könyvtárat, az első barátságokat és szerelmeket jelentik számomra. Amikor én még kissrác voltam... Illés Lajos: — 13 éves koromig a kolónián laktam. Szembe velünk, a Vajda Péter utcai iskolába jártam. Ha jó idő volt, a suli kertjében vagy a Golgota téren mentek a nagy focipartik. Ha nyolcvanan, százan összeverődtünk a kolónia udvarán, borzasztó ricsajt csaptunk — a felnőttek nagy bánatára. Nyáron, amikor a házmesterek az udvart locsolták, ott tolongtunk körülöttük gatyában, és a vízsugár alá ugráltunk. Később kezdtem kimaradni a közös játékokból. A szüleim beirattak a körzeti zeneiskolába, s hetente háromszor zongorázni jártam. Kint sütött a nap, s bizony nagyon kellett „agitálni", hogy 7—8 éves fejjel órákon át különböző ujjgyakorlatokat végezzek. Öten laktunk egy szobakonyhás lakásban. Apám egyedül tartott el minket a nem túl jó fizetéséből. Hát luxus az nem volt. De azért mindig rendesen jártunk. Arról meg fogalmam sincs, hogy apám miből és milyen lemondások árán vette a zongorát. Nem sok gyereknek volt a telepen akkoriban. Később úttörővasutas lettem, táborokba jártam, és a KISZ KB kórusában énekelgettem. Koromhoz képest rendesen be voltam fogva. Az általános iskola utolsó éveiben iskolákban, osztálybulikon játszottunk. Zongorista, tangóharmonikás, dobos és bőgős volt a felállás. Érettségi után egy évig apámnál dolgoztam, a Ganzban, majd A kolónia házainak állaga alig romlott valamit az idők folyamán val. Minden zugát ismerem. Szeretek itt élni. Itt nőttem fel, itt tanultam meg varrni. Egy Wekerletelepi fiúnak megtetszettem. Ötévi udvarlás után feleségül vett, harmincegyben. Hat évig a Wekerlén laktunk, de mivel az uram gépész volt, üzemzavar esetén gyorsan a gyárban kellett lennie, megkaptuk ezt a lakást. Ő nehezen barátkozott meg a kőrengeteggel, én repülve jöttem ide vissza. 1944-ben megszületett a kisfiam. Nem volt se kenyér, se tej. Nagyon nehéz időszak volt. Két év óta egyedül élek. Van egy 16 éves unokám. (Most először érzékenyül el, de aztán gyorsan „vált".) Ha látta volna azokat a régi bálokat! A szilveszteri bált az Acélhang, a Katalin-bált a hidászok rendezték. Emlékszem, hogy a tűzoltók Balta-bálja mindig az indulójukkal kezdődött: „Ég a kunyhó, ropog a nád . . ." (Nevetve énekli a kezdő sorokat. Most újra fiatal.) Jaj, nagyon szép volt itt az élet! — És most milyen? — Elég vegyes a kép. Nincs meg a lakók között az az elszigeteltség, mint a modern lakótelepeken, de állandó a körforgás. Sokan, különösen a fiatalok ugródeszkának tekintik a kolóniát, amint tudnak, elköltöznek innen. Azelőtt nagy tisztaság volt a telepen. Ma a „Tied a ház, magadnak takaríts!" — elv uralkodik. Nincsenek közös helyiségek, mindenki magának él. A mosókonyha régen megszűnt, valamelyik intézmény raktára van a helyén. A fürdőből Bergendy-klub lett. A művelődési ház egy-egy hétvégi beatkoncertje után siralmas látványt nyújt az utca. Mindenütt üvegcserepet és szemetet látni. Meg sok minden mást is . . . A kolónia helyén valaha temető lehetett. A csőrepedéseknél ma is gyakran kerülnek elő csontok a földből. — A rádióban a kolónia büszkeségeiről is beszélt. Kik kerültek ki innen? — Az egyes számú lépcsőházban a tragikusan elhunyt birkózó olimpiai- és világbajnok. Kozma Pisti lakott a szüleivel. Ide, a Vajda Péter utcába járt iskolába. Mindenki szerette Herczegh Ferencet, aki később a Lenin Kohászati Művek igazgatója, az Országos Tervhivatal elnökhelyettese, majd kohó-és gépipari miniszterhelyettes lett. Már ő sem él. A kolónián volt kisgyerek dr. Bagi István esztergomi püspök. Az Illés-együttes vezetője, Illés Lajos is itt járt iskolába és zenedébe a testvérével. Gyerekkorában itt lakott Udvardy Tibor, a most elhunyt operaénekes. Édesapja hosszú évtizedekig énekelt az Acé/hongban. A mi zenekarunkban hegedült a már akkor nagyon tehetséges Ruitner Sándor, a tv és a rádió zenei rendezője. Dapsy Károly, aki honvédelmi miniszterhelyettes, az MSZMP VIII. ker. titkára és végül Csepelen vezérigazgató-helyettes volt, sohasem szégyellte, hogy innen származik. Sokat köszönhet neki a kolónia. Richter Károly baletttáncos, később koreográfus ma is szívesen látogat haza a szüleihez. Végére hagytam a mi kis szőke kedvencünket, a Tátrai Vilit. Innen az erkélyről figyeltem, ahogy hegedűjével a zeneórára ment. Nagyon szereti a kolóniát, és mindig örömmel jönne ide a vonósnégyesével játszani, ha hívnák. Vajon a kolóniáról kikerült híres emberek hogyan gondolnak vissza ma ifjúságuk egykori színterére? Atmuzsikált éjszakáért egy doboz szardínia Tátrai Vilmos: — A Wekerle-telepen születtem. Hatéves koromtól kezdve hegedültem, s hogy közelebb legyek a Nemzeti Zenedéhez, a szüleim a kolóniára költöztek. Visszatekintve, rettenetesen rossz csere volt ez. Kertes, első emeleti, kétszobás lakásból negyedik emeleti, egyszobás lakásba mentünk, egészségtelen levegőjű környékre. — A kolónián nagyon szép kulturális élet volt. Tizenkét évesen már a szimfonikus zenekarban játszottam. Itt ismerkedtem meg a közös muzsikálás csodálatos élményével. A kultúrház nagytermében hangversenyeket adtunk, operettelőadásokat tartottunk, bálokon léptünk fel. Mindenféle ellenszolgáltatás nélkül játszottunk. Milyen nagyszerű volt, amikor egyszer, egy átmuzsikált éjszakáért egy doboz szardíniát kaptunk! Sokszor elgondolkozom azon, hogy most, amikor a művelődési házak ekkora anyagi támogatást kapnak, vajon miért hiányzik sok emberből a kulturális igény?! A kolónia könyvtárának vezetője. Kulifai bácsi adta a kezembe először Mikszáthot, Gárdonyit, Vernét. Apám, a közkedvelt Vili bácsi harsonás volt, szabadidejét zenéléssel töltötte. Anyám néha haragudott is rá ezért. Első nyilvános szereplésemet a híres karmesternek, Marillay Györgynek köszönhetem. Az akkor játszott darab minden hangjára emlékszem. Úgy megmaradt bennem, mint az első szerelem emléke. A szüleim azt akarták, hogy a fasori gimnáziumba járjak, jó messzire a lakásunktól. Gyaloglásban azóta nem lehet rajtam kifogni! Gyakran egyig a gimnáziumban voltam, aztán kettőre a Zeneakadémiára mentem, és csak este nyolcra értem haza. — A gyár egyre kevesebbet dolgozott. A munká-A mosókonyha