Budapest, 1981. (19. évfolyam)

8. szám augusztus - Gábor Eszter: Leborotvált homlokzatok

hogy az építészek és a közönség idegenkedett a túlzott díszítésektől, inkább egyszerűséget óhajtott. így jöttek létre a „leborotvált" épületek. A harmincas évek átépítései valóban átépítések voltak: a plasztikus díszeket eltávolították, az ablakok formáját és méretét megváltoztatták, ezáltal más lett a nyílások és falfelületek aránya, sőt, szinte kivétel nélkül, a tetőzet tömege és formája is. A magas tetőket alacsonyak, ha nem éppen laposak váltották föl. A háborút követő átalakítások során a nyílások többnyire változatlanok maradtak, így nem változtak meg a homlokzatok belső arányai sem. Eltűntek azonban a falfelületeket díszítő — és ennek révén tagoló — plasztikák és oromzatok, és megszűnt a tetőfelépítmények egy része is. A megmaradottak jobbára értelmetlenné, az épület egészéhez viszonyítva szervetlenné váltak. Létrejött a „se hús, se hal", a sem szecessziós, sem funkcionális épület, ami a nézőben óhatatlanul bizonytalan érzést kelt, még akkor is, ha az okot ő maga nem ismeri. A „leborotvált" épület nem budapesti sajátosság. Azonos kert kerítésének az előtérben látható kőbábjára hivatkozhatunk a kettő azonosságának bizonyításakor. Alaposabb szemügyre vétel után megállapítható, hogy a nyílások azonos méretben maradtak meg eredeti helyükön, de emeletenként változó formájuk uniformizálódott. A földszinti ablaksor szabályos téglány-formájához igazították a többit, holott eredetileg az első emeleten ikerívesen, a másodikon félkörívesen, a harmadikon pedig lekerekített sarkokkai zárultak az ablakok. A bejárati traktust, amelyet íves oromzattal is kiemelt az építész, hangsúlyozták a homlokzat többi részétől némileg eltérően alakított ablakok. A két oromzat, a nyílásokat keretező architektonikus és az ablakok alatti mezők népművészetből átemelt ornamentális díszítőelemeinek eltávolításával, valamint az ablakformák egységesítésével „sikerült" egységesen sivárrá alakítani az eredetileg gazdagon tagolt épületet. Vágó László és Vágó József: Visegrádi utca 17. okok következtében Bécstől Münchenig minden háborútól szenvedett városban százával találunk rá példát. Szomorúbb ennél, hogy pusztulnak a háborút túlélt épületek a gondozatlanság miatt. A félévszázada tatarozatlan házakról biztonsági okokból leverik a plasztikai díszeket, és ha egyszer majd netán renoválni akarják őket, már nem lesz mit. A „leborotvált" homlokzat iskolapéldája a Belgrád rakpart 24., a Hazafias Népfront Országos Tanácsának székháza. Az épület teljes egészében megmaradt, minden nyílása változatlan — viszont az épület koncepciójához szervesen hozzátartozó plasztikus ornamentika nyomtalanul eltűnt. Nincs meg az ablakok között dúsan kanyargó — A. Endel díszítéseire emlékeztető — stilizált növényornamentika, az első emeleti erkély szalagfonata, a kaput díszítő napraforgó motívum, amely a századforduló növényi díszítései között mindig a magyar jelleget hangsúlyozta. Maradt egy zavarba ejtően suta ház, indokolatlan aszimmetriákkal és a kapu két oldalán „díszként" két lámpácskával. A Bakács tér 10. szám alatt állott az Erdey-szanatórium (ma Schöpf-Merei Ágost Kórház), Márkus Géza műve. Az épület mai formája teljesen idegen az eredetitől. A házszámon kívül csak a kapu melletti kis portásablakra és a Bakács téri templom-Ifj. Nagy István: Szűz utca 5—7. A Dózsa György út és az Ajtósi Dürer sor sarkán álló épületnek (tervezte: Dénes Dezső) valójában csak a legfelső szintje változott. Nem a tetőtér beépítése révén nyert új lakószintre gondolok elsősorban, inkább a levágott sarkon képzett főhomlokzat koronázására. Az oromzatról és a saroktoronyról eltűntek a domborművek, valamint mindkét helyről a plasztikusan kiugró ablakok, helyüket kicsi, sikban tartott ablakoknak adva át. A legszomorúbb az eredeti toronysisakok hiánya. Az egykorú fotó tanúsága szerint a tornyokat hajdan könnyed, áttört, növényi motívumokból képzett kupola zárta le. (E levegősen könnyed záródás a bécsi Sezes-32