Budapest, 1981. (19. évfolyam)

8. szám augusztus - Böhm Antal: A nagy szivattyú

pedig lényegesen magasabb a fővárosinál, amely csak 46,3 százalék. Az itt élő népességet tehát magas szintű gazdasági aktivitás és ipari jellegű társadalmi szerkezet jellemzi. Viszont, ha a lakókörnyezet tárgyi, civilizációs feltételeit vizsgáljuk, egész más képet kapunk. Az itt élők lakáshelyzete, lakásának minősége lényegesen rosszabb az országos átlagnál. Itt a legtöbb az egyszobás lakás, itt a legmagasabb a lakósürűség, és folytathatnánk a kedvezőtlen mutatók felsorolását. Ennek az ellentmondásos helyzetnek két oka van. Az egyik: a város, különösen a főváros vonzása még mindig nagyon erős. Igaz, a vidéki ipartelepítés kedvezőbbé tette a foglalkozási szerkezet arányait, különösen főváros-vidék viszonylatban. A vidéki ipari központok körül szerveződő agglomerációk azonban nem szüntették dést biztosítanak gyerekei számára. Az is elképzelhető, hogy az újonnan települtek második-harmadik generációja tovább vándorol a város — esetünkben a főváros — felé. A generációk vándorlásán keresztül igen jól figyelemmel kísérhetők a migráció lépcsői. Ebben a folyamatban igen fontos szerepe van a rokoni és baráti összefogásnak. Berkovits György Világváros határában című könyvében olvashatunk azokról a ma már Vecsésen élő szabolcsi fábiánháziakról, akik nemzedékeken keresztül egymást segítve, ösztönözve vándoroltak, és a főváros határában „verődtek össze". Ez a folyamat igen erős késztetések hatására indul meg. Sokszor az sem akadály a költözni vágyó számára, hogy nincs lakása vagy lakásépítési engedélye. Az agglomerációs övezet engedély nélküli építkezőinek jelentős része távoli országrészből indul el lakóhelyet A NAGY SZIVATTYÚ utazási körülményeket idealizáljam. Jól tudom, hogy a jármüvek általában zsúfoltak, a járatsűrűség nem megfelelő, a vonatok, buszok gyakran késnek, és igen sok kívánnivalót hagy maga után az állomások, várótermek, kocsik tisztasága stb. Azt is belátom, hogy a közlekedési körülmények javulása jelentős mértékben enyhítené a bejárás fáradalmait. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy a bejárás alapvető problémája nem a közlekedési viszonyokban, hanem sokkal inkább a lakóhelyi és a munkahelyi környezet ellentmondásaiban rejlik. A munkahelyén és munkahelyének környezetében urbanizált körülményeket talál az ingázó: kiépített utat, járdát, vízvezetéket — vagyis városi infrastruktúrát. Lakóhelyén lényegesen fejletlenebb mindez, s lehet, hogy nincs vezetékes víz, járda stb. Előfordulhat, hogy mire hazaér, már bezárt a bolt, vagy ha nem, akkor is elfogyott a tej, kenyér stb. Vagyis: mindennapi életében ismételten átéli a lakóhelye és munkahelye közti infrastrukturális és civilizációs különbséget. Azt hinné az ember, hogy a város felé közeledve az agglomerációs övezet települései mind urbanizáltabb vonásokat mutatnak. Erre a feltételezésre különben minden alapunk megvolna, hiszen az 1005/197./I. 16. számú kormányhatározat által kijelölt 44 — a fővárost közvetlenül övező — agglomerációs település társadalmi szerkezete, foglalkoztatási szintje urbanizált körülményekre utal. E körzet négy városában és 40 községében több mint 330 ezer ember él — ebből százezer a bejáró —, tehát a főváros után ez lehetne az ország legnépesebb városa. Hasonló a helyzet a gazdasági aktivitás területén is. Az itt lakók 53,8 százaléka aktív kereső — csak a fővárosban magasabb ez az arány (56,4 százalék) —, a vidéki városokban 49,5 százalék. Az ipari keresők aránya (54 százalék) meg a főváros vonzerejét. A másik ok: az agglomerációs gyűrű településein csapódik le az a népesség, amelyik az ismert adminisztratív rendszabályok miatt nem telepedhet le a fővárosban. A különböző szociográfiák és szociológiai felvételek arról tanúskodnak, hogy — bár kevésbé intenzív formában — napjainkban is folyik a migráció, a népességnek a városok, különösen a főváros és a nagyobb ipari központok felé áramlása az ország peremvidékeiről. Gyakran tapasztalhatjuk, hogy egy-egy fiatalember távolsági ingázóként vállal munkát fővárosi üzemben, majd — legtöbbször a családalapítás után — letelepszik az agglomerációs övezet valamelyik helységében, s később esetleg előkészíti rokonsága, barátai, ismerősei beköltözését. A távolsági ingázó így bejáróvá válik, új lakóhelyén megteremtheti azokat a feltételeket, amelyek zökkenőmentesebb társadalmi beilleszkekeresni, gyakran családostul, s ahol reménye, lehetősége nyílik a letelepedésre, ott megpróbál otthont teremteni. Nem ritka az sem, hogy első állomásként a kijelölt agglomeráción kívül telepednek le. A bejárók fele (!) — százezer ember — ugyanis az agglomerációs övezeten kívüli területekről jár dolgozni a fővárosba. Ez a — nevezhetjük így — „külső agglomeráció" Pest megye egészére kiterjed, sőt, bizonyos esetekben azon is túl. Tapasztalható olyan jelenség is, hogy a Pest környéki települések lakosságának túlnyomó része a fővárosban vállal munkát, a helyi termelőszövetkezetekben viszont távolabbi, kisebb települések lakói dolgoznak. A bejárás 50-es és 60-as évekbeli nagy hullámai után a 70-es évek stabilitást és megállapodást hoztak ebből a szempontból. Az évtized végére — tehát napjainkra — nőtt ugyan valamelyest a 13