Budapest, 1981. (19. évfolyam)

8. szám augusztus - Böhm Antal: A nagy szivattyú

A NAGY SZIVATTYÚ bejárók aránya és száma: meghaladja az egymilliót (i millió 47 ezer), a növekedés üteme azonban lelassult, és nem is várható a korábbihoz hasonló dinamikus növekedés. A változások okai közismertek: az extenzív iparfejlesztést fokozatosan felváltja az intenzív gazdálkodás, a szabad munkaerőforrások sorra kimerültek, népesedési helyzetünk miatt huzamosabb ideig számolnunk kell az aktív keresők létszámának stagnálásával, illetve lassú csökkenésével. Ilyen körülmények között megnövekszik a minőségi változások, változtatások szerepe. Az elmúlt évtizedben jelentős változások történtek a bejárás „minőségében" is. Ezek közül négyet szeretnék kiemelni: a) A bejárás nagy hullámainak idején az első generációs munkásoké volt a meghatározó szerep. Parasztcsaládból, mezőgazdasági foglalkozásból, falusi környezetből indultak, és csak igen nehéz, küzdelmes életforma-váltáson át jutottak el a munkáslétig, -életformáig. Már akik eljutottak odáig. Igen sokan ugyanis csak napi nyolc órára váltak munkássá, utána folytatták megszokott életüket. Külön tanulmányozást érdemelne a társadalmi helyzet és a struktúra váltásának személyt és egyéniséget formáló szerepe. Az első generációs bejárók esetében joggal kérdezhetjük: mikor, mi által válik munkássá, illetve meddig marad paraszt egy osztályhelyzetét radikálisan megváltoztató személy ? Napjainkban a bejáróknak a második és harmadik generációja lépett munkába, akiknek paraszti háttere egyre jobban elhalványul. Ezek a fiatalok munkásigényekkel és -tudattal rendelkeznek, és a városi munkásokéhoz hasonló életmódot akarnak folytatni. A 80-as évek bejárója tehát „teljes értékű" munkás minden vonatkozásban. b) Az ingázás, bejárás korábban többnyire a férfiak dolga volt. A nők nehezebben és ritkábban vállalkoztak arra, hogy lakóhelyükön kívül keressenek munkát. Az elmúlt két évtizedben viszont nőtt a bejárók között a nők aránya. Számuk i960 óta megháromszorozódott, ma 350 ezer — azaz országosan a bejárók egyharmada nő. Tegyük hozzá: fiatal nő. Általában a fiatal, család vagy gyermek nélküli nők ingáznak nagyobb arányban. Igen nagy a valószínűsége annak, hogy családalapítás után nagy részük felhagy a bejárással, és otthon marad a gyerekek mellett. Sokan élnek közülük a gyermekgondozási segély lehetőségével, szívesebben maradnak gyesen, mint a nem bejárók. Munkaerő-gazdálkodási szempontból is fontos, hogy az idősebb, több gyerekes nők kevésbé tudják vállalni a bejárást, azaz a nőkre mint bejárókra inkább csak fiatalabb éveikben számíthatunk. cj A fentiekkel összefüggésben az is megfigyelhető, hogy a fiatalabb korosztályok vállalják szívesebben a bejárást. Ennek több oka van. Mindenekelőtt az, hogy a fiatal, családtalan dolgozók az életformaváltás lehetőségéért, az urbanizáltabb körülmények megismeréséért, sok esetben a kaland vagy a kitörés reményében, szívesebben dolgoznak lakóhelyükön kívül, különösen fejlettebb városi településen. Ne feledjük: iskoláik egy részét, a szakmunkásképzőt, középiskolát bejáróként végezték el, tehát eléggé megszokták ezt az életformát, s inkább az előnyeivel számolnak. Országosan a bejárók fele 30 éven aluli, és ide sorolhatjuk mint potenciális bejárókat a szakmunkástanulóknak több mint 40 százalékát, a középiskolásoknak egynegyedét. d) Az elmúlt évtizedben jelentős változások következtek be a bejárók ágazatok szerinti megoszlásában. A legtöbb bejáró az iparban helyezkedik el napjainkban is, azonban — az ipari foglalkoztatottság csökkenésének megfelelően — közel 50 ezer fővel kevesebb az ipari bejárók száma. Tehát átstrukturálódási folyamat tanúi vagyunk, amely az ipari termelők létszámának stagnálásával vagy lassú csökkenésével, illetve más területeken létszámnövekedéssel jár együtt. Különösen a szolgáltató szféra foglalkoztat egyre több embert. Várható, hogy a bejárók közül is mind többen keresnek majd munkalehetőséget ezen a területen. Ez utóbbi különösen a főváros szempontjából fontos. Kettős hatású folyamatról van ugyanis szó. A vidék-főváros arányosabb ipari munkamegosztásával, a vidék iparosításával, a fővárosi üzemek kitelepítésével nyilvánvalóan csökken a főváros munkaerő-igénye, s vele a bejárók elhelyezkedési lehetősége. A szolgáltatás fejlődése, a nem ipari termelési ágak növekvő jelentősége viszont minden bizonnyal növeli a munkaerő-keresletet, tehát változatlanul szükség lesz bejárókra - bár ezúttal más minőségű bejárók iránt növekszik a kereslet. Néhány évtizedei korábban az első generációs bejárókat szakképzetlenség, alacsony iskolázottsági szint jellemezte. Ennek megfelelően általában azokat a munkaköröket töltötték be, amelyek nem igényeltek különösebb szakmai tudást. Többnyire segédmunkások és betanított munkások voltak, s konvertálható képzettség hiányában, a jobb keresetért elvállaltak minden nehéz, sokszor az egészségre is ártalmas munkát. Mikor a munkaerővonzás a hagyományos ipari területekről más népgazdasági ágakra tolódik el, nyilvánvalóan jobban érvényesülnek majd a bejárók közül azok, akiknek szakképzettsége, konvertálható tudása van. Egyébként a bejárók maguk is tisztában vannak ezzel, s mind többen szereznek szaktudást, végeznek el különböző középiskolákat. Szakképzettebb bejáró réteg van tehát kialakulóban. Ez a réteg azonban még jobban érzi a lakóhelye és munkahelye közti település fejlettségbeli különbségeket, s még inkább igényli lakóhelyén az infrastruktúra megfelelő fejlesztését. Az elmúlt évtizedben a településfejlesztési politika fölfigyelt az agglomerációs övezetek problémáira, és fokozottabb gondot fordított azok orvoslására. Ennek eredménye a fővárosi agglomeráció — a 44 kiemelt település — fejlesztési terve, amelyre kormányszintű döntés született. A tervezés megkezdődött, de túlságosan hosszadalmasnak látszik, és eddig elért eredményei még nem érzékelhetők eléggé a térség bejáróinak életében. Sőt, bizonyos jelekből arra lehet következtetni, hogy miközben a tervezés előkészületei, tárcaközi egyeztetése stb., a bejáró dolgozóktól eléggé távoli világban folynak, az emberek mindennapjaiban, a több évtizedes tradícióknak megfelelően, spontán folyamatok érvényesülnek. Az agglomeráció népességének növekedése változatlanul dinamikus, s a helyi igazgatási szervek alig tudnak mit kezdeni a betelepülőkkel, az engedély nélkül építkezőkkel. A térség növekvő népessége szaporodó gondokat, ellátásbeli, infrastrukturális és egyéb feszültségeket teremt. Nagy kérdés tehát, hogy a készülő tervek mikor milyen gyorsan — valósulnak meg, s hogy menynyire képesek figyelembe venni a bejáró dolgozók lokális érdekeit. Erdei Ferenc az agglomerációs területek életében a város és városkörnyék harmonikus fejlődését tekintette alapvetőnek. Hiszen város és környéke kölcsönösen egymásra van utalva, egyik sem létezhet a másik nélkül. Az ilyen kapcsolat kialakításához természetesen nem elegendő, ha a városkörnyéknek csak egyetlen funkciója van: fedezi a város munkaerő-szükségletét. Ennél sokkal több lehetőség rejlik az agglomerációs övezetekben. Mindenekelőtt funkcionális munkamegosztás alakítható ki, amelynek kölcsönös érdekeltségen kell alapulnia, s amelynek keretében a városkörnyék az addiginál jóval fontosabb szerephez juthatna. Ezáltal az agglomeráció fejlődése magasabb, intenzívebb szintre lép, s ez változást idéz elő az övezet lakosságának életkörülményeiben, életmódjában. A város és városkörnyék harmonikus együttműködése, intenzív kapcsolata tehát közvetlenül az agglomerációs területek lakosságának — egyúttal természetesen a bejáróknak — az érdekeit szolgálja. Társadalmi fejlődésünk mai szintjén — úgy gondolom — reális igény, hogy az agglomerációs övezetek tervezésekor a „várost és városkörnyéket" egységnek tekintsük, és összehangoltan fejlesszük. 14