Budapest, 1981. (19. évfolyam)

8. szám augusztus - Böhm Antal: A nagy szivattyú

Korniss Péter felvételei Budapest vonzáskörzete mindig meghatározó . szerepet játszott a hazai ' ingázásban. Már a múlt század végi polgári fejlődés iparosító, urbanizáló hatása is a főváros környékén érvényesült legerőteljesebben. Ennek következtében itt alakult ki az európai mércével modernnek tekinthető nagyvárosi agglomerációs övezet. Igen sokáig csaknem kizárólag ez volt az egyetlen kifejlettebb agglomerációs térségünk, amelyben az ipari termelés jelentős hányada koncentrálódott. így a 30-as években az ország ipari termelésének felét a főváros adta, és itt dolgozott a gyáripari munkások 60 százaléka. Az 1930-as népszámlálás adatai szerint a 140 ezer ipari ingázóból 50—60 ezer a fővárosba járt dolgozni — igaz, akkor még a mostani peremkerületek (Pestlőrinc, Erzsébet, Rákosok stb.) lakóiból került ki a bejárók túlnyomó többsége. Nagy kiterjedésű és legfejlettebb agglomerációnkat azonban nem a nagyvárosnak és környékének funkcionális kapcsolata, együttműködése jellemezte. Város és városkörnyék intenzív kapcsolata helyett jóval alacsonyabb szintű viszony jött létre: a vonzáskörzet jobbára csak munkaerőt szállított a fővárosi üzemeknek, következésképpen függőség és kiszolgáltatottság jellemezte. Ezért írhatta Erdei Ferenc a Futóhomokban: „Pest-vidékre árnyékként borul Budapest közelsége, de egymáshoz való viszonyuk végelemzésben sokkal komplikáltabb, semhogy ilyesféle hasonlítás kifejezhetné." Az utóbbi megjegyzés a vonzáskörzet előnyeinek és hátrányainak bonyolult összefüggéseire utal. A szocialista átalakulás alapvető változásokat eredményezett a fővárosi agglomeráció életében is. Az ipari fejlődés felgyorsulása — a „feszített ütemű iparosítás" — tovább növelte a főváros vonzáskörzetét. Nagy-Budapest kialakítása után a nagyváros munkaerő-elszívó hatása mind távolabbi településekre terjedt ki. Ez egybeesett az 50-es évek mezőgazdasági anomáliáival. A mezőgazdasági termelés kedvezőtlen feltételei miatt mind többen kerestek stabil városi és ipari munkát. Ugrásszerűen megnőtt az ingázók aránya, s ezen belül százezrek vállalták a naponkénti bejárást. Az ötvenes évek végére számuk elérte az országban a 600 ezret. A mezőgazdaság szocialista átszervezése és a további dinamikus ipari fejlődés újabb ingázó hullámot indított el a 60-as években, amelynek eredményeképpen az 1970-es népszámlálás már 1,3 millió ingázót, köztük közel egymilliónyi bejárót regisztrált. A legtöbb bejárót akkor is a főváros foglalkoztatta: 200 ezer dolgozót, megközelítően annyit, mint második legnépesebb városunknak, Miskolcnak a teljes lakossága. Ezen kívül figyelembe kell vennünk mintegy 250—350 ezernyi távolsági ingázót. Ezeknek tekintélyes részét szintén a főváros foglalkoztatja. Ez utóbbiak életük nagyobb hányadát ideiglenes lakóhelyükön töltik (munkásszálláson, albérletben stb.), s csak kéthetenként, a hétvégeken utaznak haza családjukhoz, állandó lakóhelyükre a közismert ,',fekete vonatokon". A 200 ezer bejáró naponként utazik, naponta átéli a főváros és az agglomerációs település nyújtotta életmód közti szembetűnő különbséget. * A bejárással kapcsolatban általában azt szokták negatívumként felemlíteni, hogy túlságosan sok időt rabol el az utazás, ezért —• a kiskertben és a ház körül végzett munkát is beleszámítva — túl kevés idejük marad a bejáróknak a pihenésre, szórakozásra, művelődésre. Távol áll tőlem, hogy az 12 BÖHM ANTAL „A bejárás 50-es és 60-as évekbeli nagy hullámai után a 70-es évek stabilitást és megállapodást hoztak.