Budapest, 1981. (19. évfolyam)

8. szám augusztus - Kertész Péter: A decibel szorításában I.

a KÖJÁL zajcsoportja megmérte a feltételezett helyeken a zajszintet, s kijelentette: márpedig oda lakóházat nem lehet építeni. Mégis felépítettek négyet, s hamarosan további háromhoz kezdenek hozzá. Ujabb vizsgálat, újabb tiltakozás, hiszen a zaj az előző házak lakásaiban is meghaladja a határértéket, azaz több 70 decibelnél. Nem maradt más hátra, mint ráfogni a harisnyagyárra, hogy ő a ludas mindenben, s utasították: enyhítse az ártalmat. Megkapták a tanácstól a határozatot. Igyekeznek persze a legolcsóbban megúszni, beüvegezik az utcára néző ablakokat, áttelepítik a nagyhangú gépeket. S ha sikerül a szabvány alá csökkenteni a kifelé hatoló zajt, akkor már csak az üzemen belül károsulnak tovább a dolgozók. Felesleges hangsúlyozni, hogy egy-egy ilyen szituációban mennyire alapvetően eltérőek az érdekek. Más az ipar érdeke, ahol mindenekelőtt termelni kell, s megint más a lakóké. De más a tervezőé, más a lakóházkivitelezőé is. Sajnos, lehetetlen azonosságra bukkanni a mindenkori munkáltató és a foglalkoztatottak érdekei között. Márpedig olyan megoldást kellene találni, amely valamennyi érdekeltnek megfelel. Csakhogy — mondják a szakemberek — a jelenlegi műszaki felkészültség mellett ez elképzelhetetlen. Ahogy például, nem lehet elvárni egy ólomfeldolgozó üzemtől, hogy orgonaillatot bocsásson ki. Lehetne viszont „Abszolút" hangelnyelő falburkolat az MTA Akusztikai Kutatóintézetében bölcsebben megválasztani az üzemhelyeket. . Köztudomású, hogy a fővárosban összevissza vannak telepítve az üzemek és a lakóterületek. Sőt: szolgáltatási meggondolásból még alvó városrészben is kap iparengedélyt autószerelő, aki nélkülözhetetlen ugyan, de a legtöbb feljelentés előidézője is egyszemélyben. Ugyanakkor az iparnak több mint egy évtizede nagy erővel elkezdett kitelepítése mintha alábbhagyott volna. Olyan üzemek maradtak itt szép számmal, amelyekkel évek óta nem történt semmi, mondván: úgyis költöznek. S miután kiderült, hogy mégis maradnak, gondoskodniuk kell az ártalmak visszaszorításáról, ami ma lényegesen drágább, mint amibe annak idején került volna. Kezemben Budapest zajtérképe. Éppen tíz éve készült. Vörös csíkok jelzik a leghangosabb útvonalakat. A körutak, sugárutak, a városból kivezető utak mentén akkoriban még „csak" 78—82 decibel között mozgott a zajszint (s hozzávetőlegesen feleannyi gépkocsi közlekedett, mint napjainkban). A legcsendesebbek a zölddel jelölt utak. Hát bizony ezeket nézve is „lemérhető a fejlődés". így például annak idején a Budaörsi—Alkotás—Hegyalja úti csomópont környéke is egyike volt az utolsó csendparadicsomoknak. Ma más a helyzet: a tervezésnél semmit sem tettek az ugrásszerűen megnövekedett zajártalom megfékezésére. Minden kétséget kizáróan a környezeti zajforrások közül a közlekedés a legártalmasabb. Augusztinovich Fülöp tői, a Közúti Közlekedési Tudományos Kutatóintézet tudományos munkatársától s egyben akusztikusától tudom — bár ez utóbbi titulus szerinte nemlétező fogalmat takar, hiszen a műegyetemen öt év alatt jó, ha tíz percet foglalkoznak vele —, hogy szerény az esély a változtatásra. A túl hangos kocsik elvileg megbukhatnak a műszaki vizsgán, gyakorlatilag azonban nincs mód a vizsgálásukra. Hacsak a kipufogón nincs öklömnyi lyuk, de így vizsgára nem megy senki. Annál többen piszkálják ki a hangnyelőt, hogy „sportosabb legyen a márka", s ezt bizony nagyon nehéz észrevenni. Pedig a rossz kipufogó legalább 6—10 decibel zajnövekedést eredményez. A nálunk használatos típusok közül a Lada eleve nagyon hangos gépkocsi, a Wartburg kevésbé. Viszont ez utóbbi a levegőt szennyezi buzgóbban. És akkor még nem szóltunk a tömegközlekedés harckocsijáról, az autóbuszról. Ha valaki az utastérben töltene valamilyen okból huzamosabb időn át napi nyolc órát, ugyanúgy halláskárosodást szenvedne, mintha valamelyik vasas üzemben lemezt egyengetne főfoglalkozásban. Szerencsére a vezető nincs ilyen veszélynek kitéve: neki több jut az utca zajából, mint a motoréból. A közlekedési szakemberek bíznak abban, hogy korszerűsítik a zajvizsgálati előírásokat. Hasonló enyhülést hozhatna a járműáramlás folyamatosságának, az úgynevezett zöldhullámnak a megvalósítása. Ez látszólag egyszerű technikai kérdés — ha főútvonalaink útszerkezete megfelelő volna, s nem alakulna ki újra és újra közlekedési dugó. Ami azt eredményezi, hogy a zöldhullám s vele az enyhülés, továbbra is csupán elméleti lehetőség. Akárcsak a hanggátló falak építése, ami ellen több érv is szól. így mindenekelőtt a tömör városi beépítés, a növekvő beruházási összeg, a meglevő városképhez való ragaszkodás s nem utolsó sorban a közlekedés biztonságának szempontja. Annyi bizonyos, hogy a Marx téri fölüljáróra terveztek eredetileg hanggátló falat. Nagy kérdés, hogy az időközben jelentkezett „többletköltségek" nem nyelik-e el? * Néhány évvel ezelőtt a Fővárosi KÖJÁL zajcsoportja mérést végzett kilenc óvoda huszonöt csoportjában. A mérőműszert a foglalkoztató szobák egy-egy pontján 1,25 méter magasságban helyezték el. A felvételeket általában a szabad foglalkozás alatt, néhány csoportnál kötött foglalkozás, illetve étkezés közben készítették. Kvojka Ferenc csoportvezető főmérnök mondta: az eredmények mindannyiukat megdöbbentették. Volt olyan csoport, ahol a nyolc órára számított zajszint felülmúlta az üzemekben megengedett 85 decibelt. Hároméves gyerekeknél! Hozzátéve, hogy a szovjet szakirodalomból ismert adatok szerint a fiatalok zajérzékenysége fokozottabb, mint a felnőtteké. Ezért náluk általában 70—75 decibel az a határérték, ahol még nem következik be halláskárosodás. Különféle számításokkal próbálkoztak a zajszakértők, s megint csak oda lyukadtak ki, hogy összefüggés van a mért értékek és a gyermekintézmények zsúfoltsága között. Nyilvánvaló, 90 decibel erősségű állandó zajban nem lehet harmonikus a gyermekek személyiségének fejlődése. Ehhez nyugodt, kiegyensúlyozott légkör szükséges. Nem ritka jelenet az óvodákban, hogy az ideges, kimerült nevelő rákiabál a gyermekre, majd kirántja kezéből a nem rendeltetésszerűen használt játékszert. Ilyenkor az érzékenyebb gyereknél a már esetleg régebbi lelki sérülések tünetei is észrevehetők: például izomcsoportgörcs, a „tikk" jelensége, mely fintorgásban, orrhuzogatásban, pislogásban nyilvánulhat meg. Eredményes volna az óvodai helyiségek akusztikai „kezelése" (a padló, a mennyezet és a falak hangelnyelésének fokozása). „A zaj káros hatásainak csökkentése érdekében azonban a leghatásosabb megoldás a csoportlétszám csökkentése lenne. Az elfogadható, körülbelül 70 decibel eléréséhez 10 fős csoportokat kellene kialakítani egy főre jutó 3 négyzetméter alapterület mellett. Ez a javaslat csak az igények és a jelenlegi lehetőségek közötti ellentét láttán tűnik túlzottnak. De az új generáció egészségének védelme, személyiségének fejlődése, a kulturált beszédmodor kialakítása, a megértés, a felfogás és a kommunikáció forog kockán, és ennek biztosítása nem túlzott igény."