Budapest, 1981. (19. évfolyam)

8. szám augusztus - Kertész Péter: A decibel szorításában I.

KERTÉSZ PÉTER A decibel szorításában I. Csak esztétika — semmi akusztika Vallomással kezdem. A történet idején. Igaz, csak néhány hónapja, Kelenföldön laktam a toronyházak egyikében, a tizennegyedik emeleten. Egyik este becsöngetett a tizenötödikről Nagy Péter — hajdan nős minisztériumi gépkocsivezető, később elvált maszek zöldséges, végül vásározó kisiparos —, s minden köntörfalazás nélkül a mellemnek szegezte: bátor ember vagyok-e? Mindjárt hozzá is tette, mivel bizonyíthatnám ezt be azon nyomban. Mindössze ki kellene tépnem egy kábelt a tetőn elviselhetetlenül vijjogó elszívóból. Idegesített engem is rendesen, különösen a fürdőszobában keserítette meg a létet szűnninem-akarásával, de hát, mint megannyi hozzám fogható Ivan Kozirjev, aki annyi évi várakozás után lakáshoz jutott, rá se rántottam ilyesfajta apróságokra. Mint ahogy arra se nagyon figyelt eleinte senki, hogy egyre gyakrabban romlott el a lift, s nekünk és sorstársainknak felmálházva kellett felmenni a tizennegyedik emeletre. Egy alkalommal szemtanúja voltam annak, hogy szívbeteghez nem volt hajlandó felgyalogolni a körzeti orvos, mondván, az övé is rakoncátlankodik; vagy hozzák rendbe azonnal a felvonót, vagy pedig hozzák le a beteget legalább a harmadik emeletre. Nem habozhattam, követtem a tetőre Nagy Pétert. Elvégre nem titulálják minden nap bátornak a szorongásaitól egyre kevésbé szabadulni tudó embert. Féltem, nem tagadom, hisz még egy biztosítékot se tudok kicserélni. De a szomszéd csak azt hajtogatta: majd ő megmutatja, melyik az a fránya kábel. Hát volt vagy három centi vastag. Nekiveselkedtem, s zutty, mint a házilagos tejfoghúzásnál. A következő pillanatban olyan csend lett, hogy tisztán lehetett hallani a hatalmas antenna tetején önfeledten csivitelő veréb előadását. Csak később tudtuk meg: az elszívó berendezés fordítva volt beszerelve, nem kiszívta, hanem befújta a lakásokba a levegőt. * A csendháborításnak persze se szeri, se száma. Megannyi próbatétele a békés egymás mellett élésnek. A magnózás mindennapos szórakozás — s ha úgy tetszik, állampolgári jog. Csakúgy, mint a Jó ebédhez szól a nóta közös élvezete. Akkor is, ha történetesen Kulka úr, aki tizenegykor költi el diétás ebédjét, s az emésztéshez Mozartot tartja a legalkalmasabb szerzőnek. „Költözzön családi házba, ha nem tetszik a magyar nóta" — vágták a fejéhez vagy öten egyszerre a legutóbbi lakógyűlésen Kulka úrnak, aki negyven évi állami szolgálat után vonult nyugállományba, s ez idő szerint nem áll módjában másfélszobás tanácsi bérlakását családi házra cserélni. „Akkor meg szigeteljen, húzzon hungarocell belső falat, vagy hallgasson éjjel hogyishívjákot, természetesen fülhallgatóval, mert mi kérem dolgozó emberek vagyunk, s olyankor már alszunk." Ha meg ébren vannak, tiplihez való lyukat fúrnak ütvefúróval a falba, vagy bulgár kompótos üveget gurítanak le a szemétledobón. Talán ez az a két zajfajta, amitől a már sóbálvánnyá vált Lót is futásnak eredt volna annak idején. Olvasom egy jelentésben: „Épületakusztikai előírásokkal a beruházók egyáltalán nem számolnak." Vajon miért nem? Egyesek szerint azért, mert dunsztjuk nincs: valójában mik is azok. Másrészt ezek a micsodák — feltételezés szerint — jócskán megdrágítanák a lakások árát, vagyis: kevesebbet lehetne építeni. Amit vagy elhiszünk, vagy nem. Mert, teszem azt, olyan nyílászárókat már az ükapáink tudtak csinálni — bár nem így nevezték —, amin nem járkált ki s be a decibel — nem is beszélve egyéb nem kívánatos jövevényekről, mint huzat, eső. Vagy a falak. Ahhoz, hogy ne legyünk folyamatosan beavatva szomszédaink testi s lelki életébe, s ők hasonlóan ne tájékozódhassanak viselt dolgainkról, 25 centiméter széles, tömör válaszfal volna szükséges. Ezzel szemben — írja a Házi Jogtanácsadó — „általában 12 cm vastag falat építünk (s ez csendes lakók között még elviselhetően szigetel), sőt, néha még 6 cm vastag közfal is előfordul". Hasonlóan nem illik nagy forgalmú utak két oldalára lakóházakat telepíteni, vagy lakott területen átvezetni nagy forgalmú utakat. Példa mindkét esetre kínálkozik, nem is egy. Elég legyen megemlíteni az M3-as autópálya bevezető szakaszának dilemmáját. Ismert tény, hogy ezen a területen annak idején jó néhány, természetes környezetben levő családi házat szanáltak. Most tízemeletes hazai felhőkarcolókat építenek az út mellé. Nem nehéz megjósolni, hogy lakóik megőrülnek majd a zajtól. Hacsak idejében nem húznak eléjük valamilyen hangterelő falat. Amit persze nem néznének jó szemmel a városszépészek, mondván: jön vidékről az atyafi, s egy ilyen betonbunker fogadja. Vagy arról kerekedik össznépi vita, hogy „ezt bámulja az a szegény melós munka után, ha kikönyököl az ablakon"! Holott éppen az ellenkező irányban kellene kikönyökölnie — jobb dolga híján —, ha arra nézne a lakószobájuk ablaka, s mondjuk az út felől lenne a konyha, a fürdőszoba vagy egyszerűen csak a folyosó. Lehetne persze garázssor is az út mentén, de akkor meg az okozna gondot, hogy kinek Székely Tamás felvételei 7