Budapest, 1981. (19. évfolyam)

7. szám július - Vargha Balázs: Testvéreim, növények

Dolomit-pimpó Cifra kankalin Erdei fenyő A múlt század utolsó évében egy huszonegy éves egyetemista — mégpedig joghallgató — elhatározta, hogy fényképen örökíti meg Magyarország teljes növénykincsét. A vállalkozás nem látszott túl merésznek. A magyar flórának négyezer faját tartották számon akkor. Ezt a biológiai tőkét azóta történelmi okok tizedelték, tudós kutatások növelték. Az ifjú jogász nem pihent, s kivételesen szép életkort megérve is szüntelenül folytatta vértelen trófeáinak gyűjtését. De végül, felvételek tízezreinek birtokában is, be kellett látnia, hogy folyton gazdagodó gyűjteménye nem teljesítette be azt a hajdani elhatározását. Legalábbis nem azon a fokon, amit ő maga követelt meg saját magától. Nem szakember is izgalommal olvashatja Vajda Ernő vallomását a növényfényképezés járatlan útjainak becserkészéséről. Járatlan út — a metafora teljesen helyénvaló itt, hiszen nem vágott virágot rendez csokorba modellként a növények fotográfusa. Élőhelyén keres föl minden növényt. Úttalan utakon, nemegyszer tüskön-bokron át jut el hozzájuk. Ha megvan a virág, a legszebb, legépebb, leggazdagabb növényegyed, vagy -közösség, akkor kezdődik a fényképész gondja-baja. A modellt a legkisebb légáramlás is megremegteti, rovarvendégei lökdösik. Ki kell várnia a tökéletes nyugalom pillanatát. De vajon ebben a pillanatban szerencsés-e éppen a nap állása, a megvilágítás? És mindez a türelmet, figyelmet, sőt időjósló tehetséget is kívánó körülmény még mindig csak az alapfeltétele annak, hogy érdemes legyen — nem exponálni, mert az még csak később jön — beállítani egyáltalán a gépet. Biológiai és filozófiai stúdiumaiból szilárdan tudta Vajda Ernő, hogy a növény nem magában áll, mint a gyűjtemények lepréselt példányai, hanem élő és élettelen környezetével együtt létezik. Megteheti a fényképész, hogy kiszűri ezeket mint az óhajtott kép zavaró elemeit, ám ezzel az egyszerűsítéssel a maga művészetét határolja be. A magyar növényfényképezés úttörő mestere olyan képekkel keltett először feltűnést — még fiatalon —, amelyeken sikerült a hátteret lehetőleg tagolatlan sötét felületnek mutatnia, így ebből plasztikusan és fényesen tűnt elő a téma: a növényegyéniség. De őt éppen a siker nyugtalanította, és sarkallta olyan kompozíciókra, amelyeken az előtér is, a háttér is egyértékű a témával. Éles, tehát él. Hogy a felvétel az elérhető legélesebb legyen, ez az egész pályáján axiómája volt Vajda Ernőnek. A botanikai, biológiai igazságot sohasem cserélte el dekoratív hatásokért. Sem a lágyító sejtelmesség, sem a keménységet végletessé fokozó fotógrafika, sem a montázs vagy az összemásolás irányába nem tett egyetlen mozdulásnyi engedményt sem. 25