Budapest, 1981. (19. évfolyam)

1. szám január - Dr. Kerti József: Gyógyítható-e a lemezradiátor?

DR. KERTI JÓZSEF Gyógyítható-e a lemezradiátor? Az elmúlt két évtizedben gyorsan terjedt az ország egész területén a távhőszolgáltatás. A távfűtés egyik nélkülözhetetlen tartozéka a radiátor, mely a benne áramoltatott meleg víz hőtartalmát átadja a fűtendő térnek: lakószobának, középületnek, műhelynek. Műszaki-gazdasági előnyeinek megértéséhez elegendő arra hivatkoznunk, hogy a radiátor nem fogyasztja a lakó- és dolgozó helyiségek levegőjét, nem tűzveszélyes, nem szennyezi a környezetet tüzelőanyaggal, hamuval és más égéstermékkel, kevesebb helyet foglal, mint a kályha, kandalló, és teljesen szagtalan. Lehetővé teszi az olcsó szén, tőzeg, fa- és mezőgazdasági hulladék felhasználását, a sokkal drágább olaj és földgáz megtakarítását. Ugyanakkor nem baleset- és életveszélyes. Érthető tehát, hogy az ún. „melegvízfűtés" további elterjedése fontos közérdek. A radiátorok széles körű hasznosításáról egyetlen számadat is sokat mond: a Magyarországon jelenleg beépített radiátorok hőátadó felületének nagysága megközelíti a tízmillió négyzetmétert! Ez azt jelenti, hogy az ország egy állampolgárára átlagosan körülbelül háromnegyed négyzetméter radiátorfelület jut. Van benne üröm is A korszerűbb és gazdaságosabb fűtés gyors térhódítása azonban nem kerülhette el a gyermekbetegségeket. Az elmúlt évtizedben sokasodtak a jogos panaszok a lemezradiátorok tömeges kilyukadása, lyukkorróziós sérülése miatt. A radiátorok sorozatos javítása, cseréje jelentős munkaerőt köt le, számottevő költséggel és a lakosság zaklatásával jár, ami rontja a társadalmi közérzetet. Akinek a lakásában volt már szivárgó, csöpögő, netán — hoszszabb távollét után — csörgedező radiátor, az tudja, mekkora kár és bosszúság ez, és aligha vitatja, hogy a radiátorok rövid élettartama végső soron életszínvonal politikai célkitűzéseinket keresztezi, hátráltatja a lakásépítési program megvalósítását. Ez viszont már nem pusztán gazdaságossági kérdés, jóllehet még a kifejezetten gazdasági következmények sem mérhetők csupán a javítási és felújítási költségeken, a lakásokban és más fűtött helyiségekben okozott károkon. Ha a társadalom bizalma meginog a melegvizes fűtés iránt, óhatatlan arányeltolódás jelentkezhet a drágább olajkályhás, gáztűzhelyes és más egyedi megoldáson alapuló fűtési módok javára. Az ebből eredő kár nagysága akkor is nyilvánvaló, ha nehezen számszerűsíthető. De vajon hány év egy radiátor reális élettartama? Meddig növelhető ez ésszerűen, vagyis nem aránytalanul költséges műszaki fejlesztési intézkedések árán? Hiszen nyilvánvaló: nem lenne ésszerű valamilyen drágább fémet, például titánt, netán ezüstöt javasolni szerkezeti anyagnak az olcsó szénacél helyett, még akkor sem, ha ezek a fémek évtizedekig állják is a sarat. Még a radiátorgyártásnál egyébként szokványos öntöttvas és alumínium is többszörösére növeli a költséget, ha ezekkel próbáljuk a szénacélt helyettesíteni. A költségek növelése nagyon is megfontolandó, hiszen egy átlagos méretű — körülbelül 150 légköbméteres — lakás felszerelése mintegy ötezer forintba kerül. (Ebben az összegben nincsenek benne az esetleges átállásnál jelentkező járulékos költségek és a lakás feldulásával járó kellemetlenségek.) Az élettartamra vonatkozó adatok igen változatos képet mutatnak térben és időben egyaránt. Szóródásuk azonos használati feltételek mellett is nagy. Néhány éve még viszonylag gyakori volt a radiátorok oly mértékű károsodása, hogy már kétévi (!) üzemelés után indokolttá vált a cseréjük, felújításuk. Meg kell azonban jegyezni, hogy az „élettartam" fogalomnak a puszta értelmezése sem problémamentes. A kezdeti szivárgások általában még nem tesznek szükségessé felújítást, helyszíni javítással megszüntethe'tők, noha ez is költségekkel és a lakók zaklatásával jár. (gy részben megítélés kérdése is, hol húzzuk meg a határvonalat a még javítható és a már cserére szoruló állapot között. A tapasztalatok szerint — figyelemmel a selejtszóródás lehetőségére — elfogadható kompromiszszumnak tekinthetjük, ha sok radiátor vizsgálata alapján az derül ki, hogy a sérült berendezések száma egy év alatt nem éri el a vizsgálat körébe vont radiátorok egy százalékát, és ez az arány az évek folyamán sem romlik jelentősen. Nem lenne, ésszerű olyan igényt támasztani a lágyacél szerkezeti anyagból készült radiátorokkal szemben, hogy valamilyen előre meghatározott időn belül lyukadás egyáltalán ne forduljon elő. Mindenesetre biztató fejlemény, hogy a legutóbbi időben a javulás határozott jelei mutatkoznak, ritkábban panaszkodnak a radiátorra. Ezt bizonyítja az is, hogy a lágyacél radiátorokat gyártó Dunai Vasmű a korábbi két év helyett ma már ötéves garanciát vállal termékére. A garanciát azonban — teljesen érthető okból — az általa kidolgozott üzemelési előírások betartásához köti. Jogos azonban a kérdés, hogy ezzel a javulással kimerítettük-e a műszaki fejlesztés lehetőségeit, vagy van még mód a DV kétségtelenül eredményes kutatásainak a minőség további javulását ígérő folytatására? Más radiátorokkal kapcsolatos kedvező tapasztalatok azt igazolják, hogy még nem értük el a lágyacél szerkezeti anyagtól joggal elvárható minőséget és élettartamot. Nagy valószínűséggel mondhatjuk ugyanis, hogy a reálisan tervezhető élettartam mintegy 25 év. Az élettartam kérdésének fontossága érthetővé teszi, hogy az elmúlt években több száz (!) tanulmány (közlemény, szakvélemény, kutatási, vizsgálati jelentés, ismeretterjesztő cikk) készült a lemezradiátorok indokolatlanul gyakori lyukadásának, károsodásának tárgyában. Kétségtelen, hogy a meghibásodás okainak egyértelmű megállapítása minden szempontból fontos, hiszen enélkül még az eddig elért biztató eredmények fenntartására sincs garancia, a minőség további javulására még kevésbé. Inter duos litigantes Mindezek alapján érthető, hogy az elmúlt években miért került az acéllemez radiátor a szakmai viták középpontjába. Önmagában véve örvendetes jelenség, ha egy szakterület képviselői — esetünkben a kohászok, épületgépészek, korróziós kérdésekben járatos vegyészek — megvitatják tapasztalataikat. Kevésbé örvendetes azonban, hogy a szakmai vitákkal párhuzamosan elszaporodtak a jogviták is, méghozzá az ország különböző részeiben egyidejűleg. A pereskedő felek — mit szépítsük a dolgot? — arra törekednek, hogy az okozott kárért a másik félre hárítsák a felelősséget. S bizony, ez nem segíti elő az objektív igazság megismerését. Ráadásul, a bíróságok — szakkérdésről lévén szó — a dolog rendje-módja szerint kénytelenek szakértőket, 32