Budapest, 1981. (19. évfolyam)

1. szám január - Dr. Kerti József: Gyógyítható-e a lemezradiátor?

olykor szakértői testületeket bevonni a jogviták eldöntésébe. A szakértők lándzsát törnek valamelyik fél igaza mellett — hiszen ez a feladatuk —, s így nemcsak a másik féllel kerülnek szembe, hanem a másik fél mellett nyilatkozó szakértőkkel is. Ily módon a pereskedések jogvitákból szakmai vitákká terebélyesednek. A résztvevők — emberek lévén — nem szívesen változtatnak egyszer már kimondott álláspontjukon, szakvéleményükön. A szakmai társadalom megosztottsága semmiképpen sem kívánatos. Márpedig a szakmai ellentétek a presztizsindítékok folytán általában túlélik a lovagiasság szabályai szerint lezáruló jogi vitákat. A pereskedések azért sem szolgálnak közérdeket, mert a bírói ítélet valójában csak annak eldöntésére alkalmas, hogy a szemben álló vállalatok közül melyik fizessen kártérítést a másiknak, vagyis hogy a pénzt a jobb zsebünkből tegyük-e át a balba, vagy a balból a jobba, lévén szó szocialista vállalatokról. A perekben olyan vállalatok kerülnek szembe egymással, amelyeknek a problémát nem egymás rovására, hanem együttműködve kellene megoldaniuk. A személyi vagy testületi felelősség keresése céltalan, mert jelen esetben szándékos károkozásról nincs szó: az útkeresés során a szakmai tévedéseket nem lehet teljesen kiküszöbölni. Tanú az Eiffel-torony Az elmúlt években a peres és peren kívüli vitákból többnyire az az álláspont került ki győztesen, amely szerint a radiátorok lyukkorózióját a fütővízbe került és abban oldott oxigén okozza. Ezt a felfogást azzal is bizonyítottnak vélték ezen álláspont képviselői, hogy a korrozió eredményeként oxidvegyületek keletkeznek. A lyukkorrózió kiküszöbölését — összhangban az okként feltételezett károkozó folyamattal — úgy vélték megoldhatónak, ha a fűtővizet teljesen elzárják a levegőtől. A feltételezés meggyőzően hangtik, annál is inkább, mert kísérletileg igazolható, hogy a levegő oxigénje gyorsítja a korróziós folyamatokat. Valóban célszerűjtehát a levegőt a fűtővíztől távol tartani. De hozzá kell tennünk, hogy a fűtővíz teljes oxigénmentesítése műszaki okokból lehetetlen. Van azonban egy másik probléma is, mely igen sok, a kérdéssel foglalkozó szakember figyelmét elkerülte. Ha ugyanis megvizsgáljuk a kilyukadt radiátorok lemezanyagát, azt tapasztaljuk, hogy a sérülés rendszerint egy vagy esetleg több ponton következik be, de mindenképpen a lemeznek csupán meghatározott és a felület egészéhez képest elenyészően kis helyein, miközben a lemez felületének túlnyomó hányada sértetlen marad, vagy elhanyagolható mértékben sérült. A korróziónak ugyanis két, alapvetően eltérő megjelenési formája van: az egyenletes korrózió és a helyi korrózió. A lyukkorrózió az utóbbi csoportba tartozik. Jellemző rá, hogy a sérülés a fémfelület meghatározott pontjain indul meg, és szinte kizárólag ezeken a pontokon folytatódik tovább, méghozzá növekvő sebességgel. (Szaknyelven ezt úgy szokás kifejezni, hogy a lyukkorózió öngyorsító, autokatalitikus jellegű folyamat.) Ennek ismeretében nyilvánvaló, hogy a radiátor élettartama szempontjából a lyukkorózió a veszélyes, a meghatározó jelentőségű, az egyenletes korrózió legfeljebb alárendelt szerepet játszik. így tehát joggal merül fel a kérdés: mi teszi a lyukadási helyeket, pontokat kevésbé ellenállóvá a felület többi pontjához képest? Hiszen az oxigén olyan egyenletesen oszlik el a vízben, mint a keveréssel teljesen feloldott cukor a teában. Szinte elképzelni is lehetetlen, hogy a vízben oldott oxigént valamilyen misztikus erő arra tudná kényszeríteni, hogy hónapokon, sőt, éveken keresztül mindig a radiátorlemez meghatározott pontjaira terelődjék, e pontoknál rágja keresztül a fémfalat, egyre növekvő étvággyal, miközben a felület túlnyomó részét megkíméli. Ez a teljesen kézenfekvő kérdésfeltevés a fémre kell hogy irányítsa a figyelmünket. Alighanem magában a lemezanyagban kell keresnünk azt az okot, mely a káros helyi folyamat megindulásának forrásává válik, s mely, ha egyszer bekövetkezett, az öngyorsulást előidéző kémiai kölcsönhatások következtében szinte koncentrálja a fémet károsító reagenseket, akárcsak a villámhárító az elektromos töltéseket. Ezt a gyanúnkat kísérleti adatok is alátámasztják. Tapasztalati tény: ha a fém adottságai kedveznek a lyukkorrózió kialakulásának, akkor ez a meleg víz hatására — ha kisebb sebességgel is — mindenképpen bekövetkezik, még az oxigén (levegő) teljes kizárása esetén is. E jelenség oka, hogy nemcsak a vízben oldott, hanem a vízben kémiailag kötött oxigén is előidézhet korróziót (a víz hidrogénjének lehasadásával). Mindennapi tapasztalatunk szerint alig van olyan fémszerkezet, mely közvetlenül vagy közvetve ne érintkeznék a levegő oxigénjével. Ha tehát a radiátorok gyors lyukkorrózióját valóban csak az oxigén okozná, minden járulékos tényező nélkül, akkor ki kellene lyukadnia a bicskánk pengéjének csakúgy, mint a levegő, a nedvesség és időszakosan a hőség hatásának egyaránt kitett vasúti sínnek. Kételyeinket meggyőzően támaszthatja alá egy nagyon is „nyomós" érv: a párizsi Eiffel-torony. Ez a hatalmas kolosszus immár közel száz éve dacol a levegő oxigénjével, miközben olykor nedves, fülledt nyári hőséget is el kell viselnie. Szaknyelven szólva, korróziós igénybevétele nagyon is hasonlít a radiátoréhoz: levegő, nedvesség és váltakozó hőmérsékleti hatások egyaránt ostromolják. S az Eiffel-torony büszkén tanúsítja: ha kikezdi is a rozsda (szaknyelven: egyenletes korrózió), nem perforálódik. hiszen, ha ezt tenné, már régen összeroskadt volna saját irdatlan súlya alatt. Szinte hallom az ellenvetést: sántít a hasonlat, az Eiffel-torony „hamis tanú" a perben, hiszen a radiátor hengerelt (ún. mélyhúzott) lágyacélból, az Eiffel-torony pedig zömmel kovácsolt vasból készült. Nem meglepő tehát, hogy a kétféle anyagnak eltérő a korróziós viselkedése. A riposzt azonban egyúttal csattanós cáfolata is önmagának, hiszen kételkedésünk éppen azon alapult, hogy a hiba fő okát magában a fémben kell kutatnunk. Méreg vagy orvosság? Az elmúlt tiz évben száznál több hazai közlemény jelent meg a szakmai és ismeretterjesztő sajtóban azzal a megállapítással, mely szerint a távhőszolgáltató létesítmények fémszerkezeteit a réz ötvözőkomponensek károsítják. Ezek ugyanis réz ionokat juttatnak az áramló vízbe, s ily módon mintegy elfertőzik az eredetileg rézmentes fémfelületeket is, lyukkorróziós gócokat alakítva ki. E feltevés hosszadalmas elemzésébe és cáfolatába nem bocsátkozhatunk ezen a helyen, megelégszünk csupán annak a leszögezésével, hogy a gyakorlat nem igazolta ezt a feltételezett mechanizmust. Mindamellett óvatosságra van szükség a következtetés levonásánál az említett esetben is: nem állíthatjuk, hogy az aggály teljesen légből kapott, és ne lehetne olyan kísérleti feltételeket produkálni, melyek között a réz valóban korróziógyorsító hatást fejt ki. Mint ahogy nem tehetjük fel a kérdést úgy sem, hogy egy adott vegyszer hasznos-e a szervezetünk számára vagy káros — gyógyszer-e vagy méreg. Ez többnyire az adagolástól függ. A táplálkozásunkhoz oly nélkülözhetetlen konyhasó is alkalmas emberélet kioltására, ha helytelenül juttatjuk a szervezetbe. Az sem közömbös, hogy a réz milyen formában, mennyiségben és elosztásban van jelen a fémszerkezetben. A negyvenes-ötvenes években sok gondot okozott a magyar vaskohászat szakembereinek a hazai vas- és acéltermékek viszonylag magas réztartalma. Ez két fő okra volt visszavezethető: a vaskohókba visszatáplált vashulladék (ún. haszonvas) visszahordta a rézszennyezést a vaskörfolyamatba, ahonnan azt gazdaságos módszerekkel eltávolítani — mai tudásunk szerint — nem lehet. Rudabányai vasércünkÉ

különféle rézásványokkal (pl. malachittal) szennyezett. Ha a vas réztartalma meghaladja a néhány tized százalékot, különféle zavarokat okoz a feldolgozásnál, az ún. alakításnál. Ezek a gondok fokozták a hazai szakmai körök ösztönös félelmét, idegenkedését a réztől, s ehhez járultak a már említett téves elméletek, elhamarkodott következtetések a korróziós folyamatok értelmezésével kapcsolatban. Amikor azután a hatvanas évek elején a magyar vas- és acélgyártás súlypontja a Dunai Vasműbe helyeződött, a rézben szegény szovjet érc feldolgozásával a hazai szénacélgyártmányok réztartalma fokozatosan csökkent. Ez érthetően megnyugtatta kohászainkat, gyártástechnológusainkat, de a szakmai köztudatba mélyen beágyazva tovább élt az a felfogás, hogy a réz minden körülmények között káros az acélban, tehát a gyártmány annál jobb, minél kevesebb rezet tartalmaz. Pedig egyáltalán nem mindegy, hogy a korábbi indokolt gondokat a réz okozta-e vagy csupán annak nem minden esetben és nem minden célra megfelelő mennyisége és eloszlása! Időközben itthon és külföldön egyaránt szaporodtak azok a tapasztalatok, melyek szerint a réz ötvözőkomponens néhány tized százalékos menynyiségben — egyéb feltételek teljesülése esetén — Ijifejezetten előnyös a légköri (más szóval: atmoszferikus) korróziónak kitett acélszerkezetek élettartam-növelése, azaz korrózióállóságának fokozása szempontjából. A módszeres metallográfiai vizsgálatok tisztázták is, nagy valószínűséggel, a jelenség magyarázatát. Ez lényegében a fém szövetszerkezetének kedvező megváltoztatására vezethető vissza. Külföldön kidolgozták a réztartalmú, korrózióálló Cor-Ten elnevezésű acélféleségeket, itthon pedig— főleg az Ózdi Kohászati Üzemek szakemberei — a Korell (korróziónak ellenálló) és az LK (légköri korróziónak ellenálló) réztartalmú acélok előállítását fejlesztették ki. A pozitív eredmények ismeretében megszületett a magyar szabvány is, mely a korrózióálló réztartalmú szénacélféleségek tulajdonságait és minőségi jellemzőit specifikálja (MSZ 6259—74). Igaz, a szabvány — a kutatások célkitűzésének megfelelően — a légköri korróziónak kitett szerkezetekre vonatkozik. A természet törvényei azonban objektívek, nincsenek tekintettel a magyar vaskohászat történeti fejlődéséből eredő szakmai előítéletekre. Ezért van jelentősége annak a felismerésnek, hogy a radiátor üzemelése lényegében légköri korróziós igénybevétele a fémnek, indokolt tehát az atmoszferikus tapasztalatok hasznosítása a radiátorok gyógyításánál is. Okkal hívtuk tanúskodni az Eiffel-tornyot! Az ország különböző részeiben — péidául Győrben — sok ezer lemezradiátort használnak ma is, másfél évtized után, teljesen panaszmentesen. Az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején készítették őket, abban az időszakban, amikor még a réz dúsulásának tendenciája reális gond volt a magyar vas- és acéliparban. Próbatest színképvizsgálatok igazolják, hogy ezekben a régi és megbízhatóan működő radiátorokban jóval magasabb a réztartalom, mint az egy-két év után már lyukadó, új radiátorgyártmányokban. S a kétféle eredetű termékben nincs sem konstrukciós, sem üzemelési különbség, egyazon rendszerben dolgoznak, azonos oxigéntartalmú vízzel. A gyógyítás módja tehát ismeretes, de alkalmazása nem egyszerű, mert a lemezanyag minőségét más tényezők is befolyásolják. Ilyen: a széntartalom, a felületi állapot, s különösképpen az, hogy az acél különféle kisérő komponenseinek eloszlása mennyire egyenletes. Vannak még eszközeink a radiátorok minőségének javítására. A szakemberek egyetértésével és együttműködésével remélhetőleg elérhetjük a huszonöt éves élettartamot. 33