Budapest, 1981. (19. évfolyam)

7. szám július - Kertész Péter: Huszonéves nyugdíjasok

zonytalanodnak, hogy már semmi áron nem lehet visszaédesgetni őket. Legfeljebb évente egyszer a hagyományos nyugdíjasvacsorára. Ördögi kör lenne? Aligha. Az NDK-ban például nem kevesebb, mint 200 rehabilitációs munkakört tartanak számon. Más szocialista országokban, Csehszlovákiában, Bulgáriában és a Szovjetunióban a 67 százalékos rokkantak is kötelesek dolgozni. Beszéltem az Orvosszakértő Intézet főorvosával, aki Moszkvában tanulmányozta a foglalkozási rehabilitációt. Ott a rokkantság mértékének megállapítása után az illető orvos közli a páciensével, hogy melyik három munkalehetőség között választhat. Mondani sem kell, mindenki kapva kap az alkalmon, hogy továbbra is hasznos tagja maradhasson a társadalomnak. És még valami: negyedik lehetőség nincs! Aki a felkínált — s a megváltozott munkaképességének megfelelő — lehetőségek egyikét sem fogadja el, az rokkantjáradékot sem kaphat! Nálunk viszont évente egyszer saját jogán bárki kérheti a leszázalékolását. Az ipari-technikai forradalomban a fizikai munka fokozatosan átalakul. így elvileg az is lehetséges, hogy százszázalékos rokkantak újra dolgozhatnak. Vegyünk egy sarkított példát. Tegyük fel, hogy valaki csak két ujját tudja használni, egyébként teljesen mozgásképtelen. Mégis alkalmassá válhat arra, hogy bizonyos fény vagy- hangimpulzusra megnyom egy gombot, amely működésbe hoz valamilyen rendszert. A vállalkozás nagy kockázata, hogy kiszoríthat a helyéről egy olyan fiatalembert, aki tizenegy másodpercen belül futja a száz métert, s feltehetően lényegesen hasznosabban is eltölthetné az idejét, mint ezen a munkahelyen. Ám ha ezt jó szívvel teszi, prófétája lehet annak a cseppet sem utópisztikus szemléletnek, hogy az elektronika, az automatizálás s a számtógépek megannyi lehetőséget, életteret biztosíthatnak csodára — vagy már arra sem — váró embereknek. Arról nem beszélve, hogy — túl a humánumon — a tisztességgel véghezvitt rehabilitáció ki is fizetődik. Hiszen a népgazdaság szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogy az állam tartja-e el a leszázalékoltakat, vagy azok járulnak hozzá tevőlegesen az állam fenntartásához. A Rehabilitációs Társaság becslése szerint 400 munkába visszahelyezett dolgozó 20 év alatt kereken egymilliárd forint hasznot hajt a népgazdaságnak. Csakhogy: hiába kerül elő valamelyik tanyáról egy immár bajszos heine-medines, akit a jóságos tanító bácsi annak idején felmentett a tankötelezettség alól, hogy a szüleinek ne kelljen szégyenkezni. Hiába végzi el férfikorban a nyolc osztályt, szerez valamilyen szakmát, s tegyük fel, munkahelyet is talál magának, ha nem boldogul egyedül a lakásában — amennyiben van neki —, s nem tud eljutni a munkahelyére. Könnyen előfordulhat, hogy ez a szépen ívelő történet olyan csattanóval végződik, hogy hősünk valamelyik elfekvő szociális otthonba kerül — más megoldás híján. S akkor inkább hagyták volna háborítatlanul, becsukódó értelemmel ott, ahol rehabilitálásáig rejtegették. Sajnos, mozgássérültek számára nem épülnek lakások belátható időn belül sem Budapesten, sem máshol az országban. A jelenlegi típusterveknek egyike sem alkalmas erre. Pedig a kérdés nemcsak azért aktuális, mert ez az év az övék, hiszen jövőre s azután éppen úgy lesznek mozgássérültek, mint ahogy eddig voltak. Olyan lakásokra gondolok — s a kerekes kocsihoz láncolt sok rokkant erről álmodik —, ahol felérik a villanykapcsolót, gázömlés esetén ki tudják nyitni az ablakot, s nem kell várniuk szükségük elvégzésével, amíg a hozzátartozójuk hazaérkezik. Számos külföldi tanulmány igazolta, hogy a rokkantak környezetének tervezése egyáltalán nem igényel fokozott anyagi ráfordítást vagy csak egészen csekély mértékűt. Tehát, ha a középületeket is úgy építik, hogy a rokkant nem záratik ki, akkor az elért eredmény — önellátóvá válás, munkába állás — jócskán megtéríti a tervezés és építkezés költségeit. Jó néhány apróságot azonban nem lehet figyelmen kívül hagyni. Igy például: nem lehet egy méternél magasabban a villanykapcsoló és a kilincs. A küszöb elhagyandó, s valamennyi ajtónak legalább 85 centiméter szélesnek kell lenni. És így tovább. Franciaországban nyolc évvel ezelőtt egy mozgássérültek lakásproblémáival foglalkozó munkacsoport megállapította: amennyiben már a kezdeti stádiumban úgy tervezik az épületeket, hogy mozgássérültek számára is megközelíthetők legyenek, nem merülnek föl külön költségek. A Rokkant Gyermekek Minnesotai Szövetsége teherautóra felrakható, könnyen szállítható, szétszedhető típuslakásokat terveztetett. A mintaházakhoz egy tucat kerekes széket mellékeltek, és a lakásokat látogató építészeket ezekbe szépen beleültették. Amíg azok megtapasztalták, hogy mit csináltak rosszul, már derengeni kezdett egy-egy új megoldás is. Az UNO-bizottság szabványjavaslatokat dolgozott ki, hogy miként kell kialakítani a rokkantak lakását, s ami nem kevésbé fontos: a középületeket. A különböző országok gazdasági adottságai eltérőek, ezért a bizottság csak a minimális követelményeket írja elő. Ezen túlmenően szabad kezet kapnak a tervező építészek. Az USA-ban nyolc szervezet foglalkozik a rokkantakkal. Ausztriában ma már kerekes kocsival sem gond rendszeresen színházba járni. Rómában ezzel szemben pár évvel ezelőtt a színházak 57 százaléka, a mozik 45 százaléka, a múzeumok 83 százaléka volt megközelíthetetlen a kerekes székkel közlekedő rokkantak számára. Angliában a várostervezők már 1968-ban fölállították azokat a követelményeket, amelyeket figyelembe kell venni a városközpontok tervezésénél, hogy a rokkantak ellátása is biztosítható legyen. Svédországban az úgynevezett Fokus Társaság dolgozott ki lakásterveket súlyos mozgássérültek számára — a nem fogyatékosoknak készült lakóterületeken. A társaság alapítója, Sven Olaf Bratgard roppant egyszerűen fogalmazta meg alapelvüket: a rokkant embernek ugyanúgy otthonra van szüksége, mint az épnek. Nem célszerű azonban elkülöníteni őket. A Fokus-lakások teljes költsége — beleértve a bért és a segélyszolgálatot is — körülbelül a fele annak, amibe a súlyos rokkant hosszabb ideig tartó kórházi gyógykezelése kerülne. S kétharmada annak, mint ha valamelyik elfekvő intézet gondozná. Hollandiában, Arnhemben 1969-ben külön „falut" építettek a rokkantak számára, Het Dorp-ot. A városban nagy rehabilitációs központ működik, ahol a rokkantak mindennemű segítséget megkapnak. A faluban mindenkinek külön lakása van: hálószobával, hallal, fürdőszobával, főzési lehetőséggel. Házaspár természetesen nagyobb lakásra jogosult. Minden tíz lakáshoz tartozik egy központ, ahol „képzett segéderő lakik". A munkaképes embereket szervezetten szállítják arnhemi munkahelyükre, a többség azonban helyben — védett munkahelyen — dolgozik. Ausztráliában az építkezési szabványok intézete a rokkantak követelményeit is figyelembe veszi. Bár javaslatukat a törvényhozók nem fogadták el, mégis fokozatosan megvalósulnak a gyakorlatban. Csehszlovákiában törvény garantálja: a gyógyítást szolgáló intézmények, rehabilitációs és szociális létesítmények tervezésénél figyelembe veszik a mozgássérültek gondjait is. Iránban 1974-ben kampány kezdődött, célja: a nem megfelelő építkezési szabványok módosítása. Izraelben 1965-ben törvényt hoztak a mozgást, köziekedét nem gátló építkezésekre, s egyben szorgalmazták a rokkantak igényeinek megfelelő lakásátalakításokat. Norvégiában kerekesszékkel is lehet utazni a földalattin, holott az eredeti tervben szó sem volt erről. Jótékonykodással, kampányszerű akciókkal aligha tudunk érdemben változtatni a fogyatékosok helyzetén. Az azonban elvitathatatlan joguk, hogy minden épületet (lakást, hivatalt, intézményt) úgy használhassanak, mint a társadalom többi tagja. Ahogy éppen olyan joguk van a közlekedéshez, kulturálódáshoz, sporthoz, tanuláshoz, szórakozáshoz vagy lakóhelyük megváltoztatásához, mint bármelyikőnknek. Hátrányos helyzetükön csak az enyhíthet, ha a város tervezésénél figyelembe veszik igényeiket. 14