Budapest, 1981. (19. évfolyam)

7. szám július - Preisich Gábor: Az általános rendezési terv előzményei a felszabadulás után

PREISICH GÁBOR Az általános rendezési terv előzményei a felszabadulás után 1945-től harminc éven át szakmai működésem gerincét, fő célját Budapest általános rendezési tervének kidolgozása és elfogadtatása alkotta. Hol munkatársként, hol irányítóként mindvégig tagja voltam annak a különböző szakemberekből álló, változó összetételű munkacsoportnak, amely a főváros egészséges és gazdaságos fejlődésének fő irányvonalait kívánta meghatározni. Érthető tehát, hogy amikor az általános terv készítésének a felszabadulás óta eltelt — nekirugaszkodásokban és megtorpanásokban bővelkedő — küzdelmes időszakával foglalkozom, nem kerülhetek el bizonyos szubjektivitást. Már a felszabadulás előtt is foglalkoztattak a főváros fejlesztésének problémái. Amikor a harmincas években — fiatal építész voltam akkor — az újságokból értesültem, hogy Harrer Ferenc vezetésével munkabizottság foglalkozik Budapest fejlesztési perspektívájának kidolgozásával, felkerestem őt, s megkaptam tőle koncepciójának egy példányát. Á főváros ostroma alatt papírra vetettem akkor még igen naiv elgondolásomat Budapest újjáépítéséről. Úgy véltem, hogy a bombázások szörnyű pusztításai alkalmat nyújtanak majd arra, hogy gyökeresen megváltoztassuk a várost, amelynek építése is társadalmi ellentmondásokat tükröz. A felszabadulást követő hetekben egy fiatal építészkollegámmal rajzban is vázoltuk elgondolásunkat. A város sűrűn beépült részeit keresztülszelő parksávokat rajzoltunk. Bennük helyezkedtek el az iskolák, kultúrházak. Középen lábakra állított autópálya, alatta gyors földalatti villamosok haladtak volna. Tervvázlatunkban a fellazított, részben magas házakkal beépült városmagot nagy kiterjedésű, zöldbe ágyazott, alacsony lakónegyedek vették volna körül. Elgondolásunknak nemcsak irreális voltát kellett lassanként belátnom, hanem azt is, hogy mennyire nem vettük figyelembe a város meglevő, a háborús pusztulások dacára megmaradt értékeit. Az igazsághoz tartozik, hogy az ostrom utáni nyomorúság még a sokkal szerényebb és indokoltabb rendezési elgondolások megvalósítását is akadályozta. Helyre kellett állítani mindazt, ami valamelyest is megmenthetőnek látszott. Közelebb kerültem a városrendezés reális feladataihoz, amikor — ambícióimat követve — hamarosan, még 1945 tavaszán a főváros rendezésével hivatalból foglalkozó szervnek, a Fővárosi Közmunkák Tanácsának alkalmazásába léptem. A tanács elnöke Fischer József volt, a városrendezési osztályt pedig Granasztói Pál vezette. Építészeti nézeteink azonossága fűzött össze bennünket. Én a tanács tervezőcsoportjának munkájába kapcsolódtam bele. Feladatunk Budapest általános rendezési tervének elkészítése volt, illetőleg közreműködés az azt megalapozó új városfejlesztési program készítésében. Lelkesedéssel töltött el már az a tény is, hogy részt vehettem ennek az évtizedek óta vajúdó nagy feladatnak a megoldásában. A Közmunkák Tanácsánál eltöltött három esztendőt meghatározónak érzem szakmai fejlődésem szempontjából is. Valójában ekkor ismerkedtem meg a városrendezési feladatok sokrétűségével, fővárosunk fejlesztési programjával, egyben a A felszabadulás utáni évek egyik reprezentatív épülete: a MÉMOSZ-székház. Épült 1946—1948 között 15