Budapest, 1981. (19. évfolyam)

7. szám július - Kertész Péter: Huszonéves nyugdíjasok

kárhoztatva, de pályájának vége. Egy kettős könyvelővel kapcsolatban még véletlenül sem gondolunk ilyesmire, ha hasonló sérülés éri. Hivatalosan mindkettőjük munkaképessége öt százalékkal kurtult, ami a kettős könyvelőnek meg se kotytyan, akár főkönyvelő is lehet még. Annál nagyobb veszteség egy sikerhez, hírnévhez szokott művésznek, pedig ő számos más területen hasznosíthatja magát, anélkül, hogy elhagyná a zene világát. Csak úgy, mint egy főfoglalkozású futballista, ha harmincéves fejjel nem tud lépést tartani a „taknyos" húszévesekkel. Profinak csökkent munkaképességű, s legfeljebb— természetesen munka mellett! — egy ideig alsóbb osztályú csapatban vagy később az öregfiúk között kergetheti a labdát. Vagyis — és ez nem csupán nyelvhasználati kérdés — megváltozott munkaképességről kell beszélni. Egy csonkulásos balesetet szenvedett kitűnő esztergályosból lehet csoportvezető, meós vagy akár művezető, és nem csupán éjjeliőr, öltözőőr vagy portás. Egy kezünkön megszámolhatjuk, hány rehabilitációs munkahelyet létesítettek vállalatainknál az elmúlt tíz évben. Amely — nem mellesleg, a rehabilitáció évtizede volt. Pedig rendelet írja elő, hogy minden évben jelenteni kell: hol tudják foglalkoztatni a rehabilitáltakat. Ha az üzem nem hajlamos erre—mondván: „mi,kérem,nem vagyunk lelki klinika" —, az illetékes tanács köteles gondoskodni a megváltozott munkaképességűek megfelelő foglalkoztatásáról. Ez lenne a lecke. A valóság pedig az — amit nem is olyan régen az országgyűlés rehabilitációs albizottsága is szomorú szívvel summázott —, hogy a több mint félmillió rehabilitációra szoruló dolgozónak mindössze 10 százaléka tevékenykedik a szakmájában vagy azonos értékű munkakörben, 20 százalékuk alacsonyabb szintű munkát lát el. A többi — 70 százalék! — nem dolgozhat. Kisebb-nagyobb járadékukat osztják be, ahogy tudják. Az állam évente csaknem 5 milliárd forintot fizet ki leszázalékoltaknak. A legtöbb helyen csak azt nézik, hogy „szegény dolgozónak" ne csökkenjen a keresete, s a korábbinál lényegesen kevésbé kvalifikált munkáért kapja meg ugyanazt a fizetséget. Ami mindenképpen méltánytalan a többiekkel szemben. Beszéltem egy rokkant vájárral, akinek havonta húsz darab ötszázast raktak a borítékjába. Ugyanakkor a főnöke, a főportás ennek éppen az ötödrészét vitte haza; mondani sem kell, hogy nem rajongott beosztottjáért. A duzzadt borítékú vájár örült eleinte, hiszen nem kellett naponta vásárra vinnie a bőrét, s a családja se kényszerült összébb húzni a nadrágszíjat. Aztán egyre nehezebben telt az idő a „kalitkában". Régi munkatársai cukkolták, vagy egyszerűen csak levegőnek nézték, s ő maga se érte be azzal, hogy ellenőrzi a belépőket, esetenként bele-belenéz a hazaigyekvők táskájába. Fele annyi pénzért is felvállalt volna akármi mást, hogy megint hasznosnak tudhassa magát. A csökkent munkaképesség csak arra a munkakörre vonatkozik, ahol az illető megbetegedett, s az állapota tovább romolhat. Számos egyéb munkakört teljes értékűen betölthet. Csak éppen meg kell találni ezeket a munkaköröket. Ahogy a villamoson sem azért adjuk át a helyünket a leendő anyáknak vagy az idősebbeknek, mert nekünk nincs jogunk azt elfoglalni. A teljes rehabilitáció arra való, hogy a baleset vagy foglalkozási betegség következtében megváltozott munkaképességű embert egészségügyi, pénzügyi, szociológiai, pszichológiai szempontok figyelembevételével visszaállítsuk eredeti jogaiba. El kell hát érni, hogy még a súlyos fogyatékosok se koloncként, világtól, közösségtől elzárva éljék le hátralevő életüket. Világstatisztika bizonyítja: előítéletek nélküli munkahelyi légkörben a megfelelően rehabilitáltak kétharmada teljesen egyenértékű munkát végez az azonos beosztású egészségesekkel, negyedrészük magasabb teljesítményt produkál, s csupán tíz százalékuk marad el kevéssel az átlag mögött. Ugyanakkor az ilyen emberek még hírből sem ismerik a fluktuációt. Számukra a munka minden — bármennyire sztereotípia —: az élet értelme. Az egyetlen kapcsolat a közösséggel. A népgazdaság munkaerőhelyzete is szükségessé teszi a leszázalékoltak munkában tartását, illetve visszacsalogatását. Sajnos a társadalombiztosítás jelenlegi rendszere sem serkenti a rokkantakat arra, hogy munkát vállaljanak, s valamilyen átképzésre jelentkezzenek. Ezért inkább „a kevés, de biztos" járadék mellett döntenek. Ráadásul a munkáltatók se túlságosan törik a fejüket megváltozott munkaképességű dolgozóik tovább foglalkoztatásáért. Legalábbis azt hiszik, hogy nem az ő dolguk, így aztán nem ritkán huszon-egynéhány éves emberek „tetszeleghetnek" nyugdíjas szerepkörben, s egy idő után annyira elbi-13