Budapest, 1981. (19. évfolyam)

7. szám július - Kertész Péter: Huszonéves nyugdíjasok

KERTÉSZ PÉTER Huszonéves nyugdíjasok „A rokkant nem vesztette el egyben emberi mivoltát is. Ugyanúgy, mint az épeknek, joga van a munkához, tanuláshoz, kultúrához, sporthoz, szórakozáshoz." Lélegzet-visszafojtva csodáltuk Vitray Tamás Siker című sorozatának egyik hősét, aki egész hátralévő életét a korábban csak morbid viccekből ismert vastüdőben tölti, s itt tanult meg a szájába vett ecsettel festeni. Vagy ki ne hallotta volna hírét annak a gyermeksebész főorvosnak, aki „100 százalékos munkaképesség-csökkenéssel" végez teljes értékű gyógyító tevékenységet. Szakonyi Júlia az ellenforradalom idején veszítette el egyik lábát, ma a Szántó Kovács János Központi Baleseti Ambulancia pszichológusa. Műtét után elsőként megy be az éppen eszméletre térő amputáltakhoz, leül ágyuk szélére, szép komótosan lecsatolja a műlábát, hadd lássák: közös a sorsuk, de semmi esetre sem reménytelen. Alighanem hasonlóan gondolkodik Tauber Zoltán is, aki mindkét kézfej híján, ütőjét a csonkok közé szorítva lett győztes a rokkantak asztalitenisz-világbajnokságán. Még többre vitte nagy elődje, Halassy Olivér, aki részvét helyett bajnoki érmeket szerzett, mégpedig az épek mezőnyében. Világtalan létére lett zongoraművész Ungár Imre. Sorsukkal dacoló asszonyok gyerekeket szülnek, nevelnek. Megannyi feleslegesen hősiesre kozmetikázott történet, amelyet jó bor mellett, többnyire könnyes szemmel, ám saját sérthetetlenségünkbe vetett hittel hallgatunk végig. A legtöbb ilyen históriát úgy tartja számon a közvélemény, mint általában a kunsztokat, szuperteljesítményeket vagy jobb esetben a természetellenes kivételeket szokás, amelyektől — mértéktartóan ugyan —, de irtózni illik valamelyest. Mi másért nem találkozunk testi fogyatékosokkal a strandokon? Teljes mértékben talán csak azok a gyermekek mentesek az ilyenfajta előítélettől, akikkel még nem hitette el anyuka vagy az óvó néni, hogy a púpos bácsik mind gonoszak, s a zsákos ember — félszemű?, sánta?, cigány? — milyen szörnyűségekre képes. Az ilyen kiskomák megcirógatják az utca sarkára kirakott koldusokat, rámosolyognak a „társaságunkba nem illő" szomszédokra, s legfeljebb ideig óráig fésülik a lábujjaik közé szorított kefével aranyhajú babájukat, ahogyan azt a tévében ellesték egy furcsa nénitől, akinek tőből hiányzott mind a két karja. Az előítélet és a fogyatékosság sziámi ikrek. Szétoperál hatatlanok. Sőt: idővel mintha még jobban összenőnének. Pedig korábbi önmagunkhoz képest valamenynyien fogyatékosak leszünk. Kopaszodunk, ráncok telepednek az arcunkra, megcsúnyulunk, veszítünk személyes varázsunkból, fizikai erőnkből, s bizony többször meggondoljuk, hogy felcammogjunk-e lifttelen barátunkhoz a harmadik emeletre. Az ilyesfajta elhasználódás azonban bocsánatos bűn a „hivatalos fogyatékosságokhoz" képest. Monspart Sarolta nem szégyellte felpanaszolni az ország nyilvánossága előtt, hogy lábadozása közben milyen pokoli fájdalmat okozott neki az életet jelentő futás. S akkor még azt is el kellett szenvednie, hogy kinevetik: sántaságáért, küszködéséért, egyszóval mindama erényéért, amit egy halálból visszajött ember napról napra mozgósít, hogy korábbi önmaga lehessen. Párizsban a francia televízió legnézettebb csatornája egyenes adásban közvetítette fő műsoridőben a mozgássérültek világjátékát. Nálunk meg valóságos kanoszszát jár az a szülő, akinek gyermekét a nevelési tanácsadó kisegítő iskolába irányítja. Nálunk még véletlenül sem jutott eszébe az illetékeseknek, hogy bizony a szinkronizált filmekhez feliratot is jó lenne csinálni, ha egyszer nagyothallók és süketek ugyanannyiért vásárolják a mozijegyet. Mert hogy ez is része az annyit emlegetett rehabilitációnak. És nem csak az, hogy nagyjában-egészében (vagy: úgyahogy) rendbehozzák az orvosok póruljárt honfitársainkat. Az egészségügyi rehabilitáció önmagában csak lehetőség a társadalomba való visszatérésre. Hogy ez ma még csak nagyon keveseknek adatik meg, az egy sajnálatosan gyökeret eresztett, ártalmas kifejezésnek köszönhető. Ez pedig a CSÖKKENT MUNKAKÉPESSÉG, ami első értelmezésben jelenthet másodrendű állampolgárt is. Ha egy virtuóz hegedűművész balesetben elveszti mutatóujjának első ujjpercét, nem lesz egész életében tétlenségre 12