Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Dr. Buza Péter: „Akkor Hugó lejött értem Rómába"

Gregersen Hugó és Lux Alice házasságkötésük idején Elfelejtett épületek Két emberről szól ez az írás, akik egymásért éltek, s akiknek keze munkájával, Pestet, Budát járva, nap mint nap találkozhatunk. Épületek és szobrok sora született műhelyükben. Igaz, Gregersen Hugó és Lux Alice neve mellett mindössze pár sor áll a Művészeti Lexikonban. De hát nem is ez a lényeg. DR. BUZA PÉTER „Akkor Hugó lejött értem Rómába" — Nézze ezt a kis vázlatot... Érzi milyen finom? Ahogy a ködön áttűnnek a hajók, a házak kontúrjai... És érzi, mennyire benne van ebben a finom rajzban az a nagyvonalúság, ami az épületeit jellemzi? Egyszer, amikor Palermóban jártunk, ott láttam úgynevezett normann-mór stílusú épületeket. A normann, tudja az olyan, mint — mit is mondjak? — szóval egészen tömör formák! És benne a mór, akár a díszes ékszer... ilyenek az uram épületei ... De a kora román is közel állt hozzá, és talán a legközelebb a reneszánsz! Az olyan csodák, mint Firenzében Giotto Campaniléje vagy a Battistero, vagy a Palazzo Pitti. Ezek. Ezekben nincs szemernyi kicsinyesség. Ahogy nincs az ő munkáiban sem. — Építésznek indult az uram, de közben a festészet is érdekelte. Úgyhogy mikor kint volt Münchenben, eljárt a képzőművészeti Akadémiára is. Mesternövendék volt. 1914-ben jött haza, s mindjárt be is vonult. Életéből négy év ment rá a háborúra... Amikor aztán hazajött, megnősült. Egy földbirtokos lányát vette el. Született egy lányuk, Margitka — nagyon szeretem! —, ma Londonban él az édesanyjával. Nem stimmeltek ők össze az urammal. Rendes, jólelkű teremtés volt. De nem illettek össze... Kilencszázhuszonnyolcban el is váltak. Amikor engem megismert, már elváltak. Nem miattam. Nem is azért mondom. Ha úgy lett volna, akkor is úgy történik, ahogy történt. Minket egymásnak teremtettek. — Akkorra már letette az építőmesteri vizsgát. Kezdte izgatni az építészet. Addig főleg festett. Sokat ki is állított. S közben megismerkedtünk. A nagybátyám, Lux Elek révén. Ő fedezett fel engem is. írt annak idején édesapámnak, hogy tehetséges vagyok. Nem szabad hagyni, hogy elkallódjak, hogy ne tanuljak. Ő az Iparművészeti Főiskolán tanított szobrászatot. Az én apám erdőmérnök volt. Tudja, ott, ahol születtem, a „sötét" Máramarosban. Erdők, medvék között. — Akkor Hugó lejött értem Rómába. Ott voltam egyéves olasz művészeti ösztöndíjjal. És én, hogy is mondjam, egyszerűen beleszerettem... Mert úgy meglepett engem, hogy bár másutt születtünk, másként neveltek, máshogy éltünk, mégis mindig, mindenben egyet gondolunk és érezünk. Úgy éreztem, ez csoda. És az is volt. Mindent tudtunk akkorra már egymásról. Előbb — amikor még itthon voltam — mindennap felhívott telefonon, este 11 után, mikor a nagybátyámék elmentek, és órákig beszélgettünk. Aztán, mikor Rómában voltam, naponta váltottunk levelet. Folytattuk a telefonon megkezdett beszélgetéseket, így ösmertük meg egymást. Levélben. Meg telefonon. De Rómában szerettem bele. És nem is szerettem úgy se azelőtt, se azóta senkit. — Öt éve, hogy meghalt. De látja, itt töltöttem vele egyedül a szentestét, úgy mint régen. Nem mentem sehová. Lehet, hogy nem vagyok normális, de én most is a feleségének érzem magam, nem az özvegyének. Olyan tökéletes házasság volt a miénk. 1932-ben vett el. 26 éves voltam, ő 43. Tizenhét év korkülönbség. És higgye el mégis: nagyon boldoggá tett. Mondhatom magának; nem hiszem, hogy volt még egy olyan boldog asszony, mint én. Negyvenhárom éven át... * — Amikor összeházasodtunk, már csak tervezett. Korábban kivitelezésekkel is foglalkozott. Vállalkozóként. Viszont a tervezés sokkal nemesebb dolog. Hiába, hogy a vállalkozás többet jövedelmez. De egy olyan nagy művésznek, mint neki, nem volt szabad ilyen dolgokkal töltenie az időt, s ő maga is inkább afelé hajlott, hogy abbahagyja. Megtárgyaltuk ezt, mindjárt az esküvő után: akármilyen kevés jövedelmünk lesz is, ezt az utat kell járni. Nem is voltunk valami jómódúak. Magának nem kell elmesélnem, kik voltak Gregersenék! Gazdag család. Az egykori norvég ácsmester ide született ivadékainak megvolt mindenük. Dehát az én uram korán elvesztette az apját. Neki már nem sok jutott a nagy vagyonból. — Egyébként — biztos tudja —, az apja is mérnökember volt. Ő építette a fiumei mólót. Mesélte az uram: egyszer beevezett a tengerre. Egyedül. S nem félt! Három és fél évesen. Hiába kiabáltak utána. Tíz vitorlásbajnokságot nyertünk később a Balatonon. Micsoda viharokba mentünk bele! De élveztük! Mert mind a ketten szerettük a veszélyt! A biztonságot magunk kihívta veszélyben... * 19