Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Dr. Buza Péter: „Akkor Hugó lejött értem Rómába"

Lux Alice munka közben — Hogy mi volt a kedvenc munkája? Próbálok visszaemlékezni. Várjon csak... Szerette azt a villát fenn, a Gellérthegyen. Az ózdi kohászati üzem vezetőjének, Zorkóczy Samunak a háza volt. Egyébként hasonló ahhoz, amilyent a Ráth György utcában egyik nagybátyjának tervezett az uram. Aztán? Hát nem is tudom... Nagyon érdekelték őt azok a feladatok, tudja, amiket akkor kapott, hogy föladta az önállóságot, és tervezőintézetbe került. Hát szóval, irányító tervező lett a Mezőtervnél — azután a KERTI-ben —, nem is tudom, hányan dolgoztak a keze alatt, de azért ahhoz, hogy mégis bement, nagy önfegyelem kellett. Hiszen mindig önálló volt, a maga ura, amíg csak lehetett! Nagyon tiszteltem benne, hogy ilyen múlttal, annyi év után, 65 éves korában be tudott menni egy hivatalba.. . Olyan világ volt ez neki, amit nem is ismerhetett. Megkérdeztem: hogy tudod elviselni, hogy neked valaki...?! Csak legyintett: akarattal! Es tudod — ezt felelte! — olyan szép feladatokat kapok, olyan nehéz feladatokat kell megoldanom, hogy nem törődöm mással. — Tudja, a művészetben az a szép, hogy az ember nem egyfélét csinál egész életében. Például, amikor azt a szobrot mintáztam a kecskeméti agrármeteorológiának, az egész dolgot meg kellett előbb ismernem. Azelőtt hallani se hallottam ilyesmiről. Ez már állami megbízás volt egyébéként. Mi mindig becsülettel elvégeztük a munkánkat. Adtuk, amit tudtunk. Nem úgy, ahogy ment: giccs oda, guba ide... Úgyhogy egy-két megbízatásunk ha volt évente. Rendesen megoldani, az számított. Reggel hatkor keltünk, többnyire, vasárnap is, és nyolctól már dolgoztunk. Mindig azt mondta az uram: majd megnyugszunk a sírban... Hát most már csak ez következik. .. De tényleg nagyon elevenen éltünk! És soha nem volt bennünk sértődöttség! Soha! — Az előző rezsimben meglehetősen méltánytalanul bántak vele... Nyert például egy nagy pályázatot, OTI-házakra írták ki, egy egész házcsoportra, de „kibillentették" a díjból. Ő nem itt végzett, hanem Münchenben, nem voltak itt-ott haverjai, de túl egyenes is volt ahhoz, hogy bármit is megtegyen magáért, azon túl, hogy dolgozott. A tudásával akart boldogulni. De hát, ő is tudta, ez nem mindig elég. Azért rengeteg házat épített. Mi nagyon szerettük Pestet. És én boldog vagyok, hogy — ha nem is tudja senki, vagy alig valaki, én tudom — ez is, az is az ő munkája. A bérházai gyönyörűek. És tudja, amellett, hogy egy tucat díjat nyert, ezek jó bérházak. Zseniálisan oldotta meg a térbeosztást. Az ő házaiban mindig szerettek lakni. # — Igen. Sokat dolgoztunk együtt. Megtervezte az épületet, és azt mondta: tervezz ide valamit! Egyszer azt írta nekem Rómába: nézd meg jól a nagyplasztikát! Mert hátha dolgozhatunk majd együtt. És így is lett. Mindig meg is beszéltük. Itt van a Duna-parton, az Árpád Fejedelem útján egy ház, ehhez terveztem egy szobrot, egy két méter hatvanas nőalakot, kezében vadkacsával. Ez volt az utolsó nagy szobrom az ostrom előtt. Bejött a műterembe. .. nézte... nézte. — És az a veréb? — kérdezte. Kicsinek találta a kacsát. Amúgy a legtöbbször találkozott az elképzelésünk. — Ez a szobrom egyébként — ahogy a legtöbb — megmaradt. Csak kettő semmisült meg az ostrom idején. Egy a Liliom utca sarkán, egy az Alkotás utcában... Olyan jó érzés — tudja —, amikor megyek az utcán, és ez is a mi gyermekünk, meg az is. Amikor a temetőbe megyek ki, hozzá, akkor legalább három... nem is! négy! Négy ház is van, ami mellett elmegyek, és ami közös munkánk. Ez volt a mi életünk. Miért kevesellném? A legjobban a Fő utcai házat szerettük, amelyik a Szent Annatemplom mögött áll. Rajta van egy reliefem, aminek 20 a terrakotta változatát Amerikában és Párizsban is kiállították. Kaptam is rá egy aranyérmet. Aszszonyok a kútnál a címe. Amúgy ez a kedvencem. Talán mert benne van az ifjúságunk? Meg Olaszország. És ez a kettő ugyanaz. Palermo mellett láttuk ezt a relief centrumában levő motívumot. A kutacska a monrealei középkori kolostor kerengőjének szélén állt. Hát, profán gondolat volt persze! Mert a körül az eredeti kút körül aligha kerenghettek ilyen sudár és lenge öltözetű aszszonyok! Inkább szerzetesek. Ha csak az ördög nem incselkedett velük. Ez, látja, a legkedvesebb munkám. — Aztán volt egy olyan is, ami után egy fél életen át vágyakoztam. Bercsényit akartam megmintázni. A történet Lutherral kezdődik. A nagybátyám nyerte a pesti Luther-emlékmű pályázatát. A Deák téren akarták felállítani. Középen lett volna egy nagy figura és körben reliefek egy kőépítményen. Huszonnyolc alak! Mind a magyarországi reformáció történetéből. És akkor a nagybátyám, Lux Elek rákban megbetegedett. A halálos ágyán kért meg engem — a tanítványát —, hogy mert a főalakot már megmintázta — fejezzem be. Csináljam meg a reliefeket. Hogy az özvegyének maradjon meg ez a megbízás. Természetesen meg kellett tennem. Megígértem, mert hát a feladat is gyönyörű volt, de nehéz szívvel. Azokban a hetekben kaptam meg ugyanis életem megbízását: mintázzam meg Bercsényi Miklós szobrát egy Ung-parti térre, Ungvárra. Nekem kislánykoromtól ideálom volt Bercsényi. Láttam szinte, ahogy vágtat haza, megy öl a lépcsőn a kíséretével. Ott volt a várkastélya. Ott a bányája is. Andezitbánya volt. Gyönyörű köveket robbantottak ott ki, akár a svéd gránit. Hát persze, hogy szívügyem volt. ebből a kőből megfaragni! Igy a Luther-dolog nehéz ügy volt. Huszonnyolc alak! És ne legyen maszkabál... Aztán mégis meglett mind a kettő. És nem lett meg egyik sem. Ungváron felállították a talapzatot, ráfaragtuk a címert, már Pestre ért az andezittömb — két darabból lett volna a majd háromméteres alak; úgy mintáztam, ne látszódjék, hogy el van vágva —, amikor a vagon bombatalálatot kapott a Józsefvárosi pályaudvaron. A Luther-szoborhoz — a főalak ötméteres lett volna — szintén egy követ vártam, már ki voltak faragva a részei, a reliefek is, amikor jött az ostrom, s szó sem esett többé az emlékműről. Pedig, látja, azzal is kész lettem. Képzelje el: 86 tagú zsűri volt. A Raffay püspök, még Wittenbergből is egy egyházi korifeus! Vele folyt életem egyik legérdekesebb beszélgetése. Eljött a nagybátyám műtermébe megnézni a vázlatokat. És akkor leolvasta mindazt, amit én gondoltam! Fantasztikus érzés volt. . . El tudja képzelni?! Megtaláltam a titkot, ha úgy lehet a szobrok mögötti gondolatot olvasni, mint a sorokat egy könyvben! — Mi maradt ebből is?.A fej, Luther feje, a Deák téri parókia udvarán. Ott vannak — össze-vissza — a reliefek is. Csak az építészeti részeknek lett végülis haszna. A Szabadság téri szovjet emlékművet építették föl a kifaragott süttői kövekből * — Mit is! Két síremléket. Ezeket mintáztam utoljára. Losonczy György operaénekesét és Harangozó Gyula balett-táncosét. Még az urammal együtt terveztük, és azt hiszem, az tartott engem életben, hogy — mint mindig — álljam a szavam, befejezzem, amire vállalkoztunk. Ezeket már nélküle. 86 éves volt, hogy meghalt. Combnyaktörést szenvedett, tüdőgyulladás... tudja.. Mindennap ott voltam mellette a kórházban. De.