Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Kertész Péter: Gulliver Bóvli-országban

amerikai farmerkülönlegesség. Van, aki azt mondja, neki csak egy dzsekije van — potom ezernyolcszáz forintért —, de ha kell, pillanatok alatt elővarázsol százat. A bóni másik fele „a divatirányzatokhoz való gyors alkalmazkodás". Függetlenül attól, hogy kell-e ez nekünk vagy sem. „Tíztizenöt évvel ezelőtt szakadt párnahuzat, sárgult lepedő meg vastagon besuvikszolt cipő is elkelt, ami otthon szétesett. Ma már a cigányok is újban járnak. Az ócskát csak a földön árusítja egy-két kereskedő, aki harmincnegyven forintos dolgokkal foglalkozik. A háború előtt, de még a hatvanas évek elején is, egy nagyon jó állapotban lévő használt ruháért a konfekcióruha árát megközelítő öszszeget adtak. Ezeknek az időknek befellegzett, a nyomorúságból nem lehet manapság megélni. Próbáljon meg a mai fiataloknak Trapper farmert eladni! Százával flangálnak itt szombatonként, mindnek szuper csőnadrág kell vagy felülbuggyos répafarmer. Ha a Corvinban hozakodnának elő ilyen kívánsággal, minden szinten kiröhögnék őket." És íme, a gyors alkalmazkodás receptje — amit mint tendenciát akár az állami és szövetkezeti ipar is megszívlelhetne. Itt az új divat, a soha nem volt — mit csinál ilyenkor az okos használtcikk-kereskedő, aki egyébként ma is öltönyben, mellényben, kalapban, s ha úri kedve úgy tartja, legújabb típusú BM W-n jár? Kapcsolatai révén villámgyorsan beszerzi a szükséges anyagot, leértékelve vagy kilós áruként az alkalmi áruházban. Az anyag maga ugyanaz, mint amiből a Május 1. Ruhagyárban vagy egyéb helyen a kevésbé kelendő áruk készülnek, csak ott a szalagról lekerülő maradékkal nem tudnak mit kezdeni. így a minőség garantálva van. A menten munkához látó maszek szabómester, aki régen túltette már magát úri és angol allűrjein, nem rest egyedileg kiszabni a forradalmi formákat, s persze, rendre azonnali szállítást is vállal. A rugalmasabbak meg se várják a kereskedő megrendelését, maguktól ,,prezentálják a kurrens árut". Természetesen, az eredeti kellékekkel kellően adjusztálva. Aki nem hiszi, járjon a végére az alábbi hirdetésnek: ,,Farmerosok, figyelem! Gombfelvarró, reteszelő gép új állapotban eladó." A háború előtt még csaknem háromezer ószerese és zsibárusa volt az országnak. 1968-ig ez a létszám éppen tizedére zsugorodott. Az új mechanizmus honosítása után megint boldog-boldogtalan kiválthatta az ipart, amit a hetvenes évek közepén vagy hatszázan űztek. Ki állandó árusítóhellyel, ki pedig begyűjtőként, illetve napidíjas kereskedőként a ládasoron, ami egyesek szerint a legjobb üzlet, mivel itt — az Isten szabad ege alatt — nem kell adózni. A legutóbbi közgyűlés már csak 376 használtcikk-kereskedőt regisztrált, elsősorban a begyűjtők elpártolása miatt. Sok a rezsi, rengeteg a talpalnivaló. A törzsgárda, a kései zsibárusok azonban nem tágítanak, soraikat alig kezdi ki a fluktuáció. Legfeljebb akkor, ha a nagyon öregek közül meghal valaki, vagy ami még ritkább: befuccsol az üzlet, netán a tulaj más iparengedélyt szerez. Ketten éppen most tértek át divatáru-kereskedőnek. Azelőtt erre nem volt módjuk. Tavaly jött ki a belkereskedelmi miniszter új rendelete egyes szakmák fejlesztéséről, s ez tette lehetővé a kereskedelmi véna más irányú kipróbálását. A piacon megüresedett helyiségekre bőséges a túljelentkezés. Úgy mondják, az ipari igazolvány-kérelmek elbírálásánál döntő szava van a már birtokon belüliek társadalmi bizottságának, bár őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogyan nyilvánítanak véleményt egy soha nem látott emberről, aki zsenge gyermekkora óta használtcikk-kereskedő szeretne lenni. A papírforma nem állít különösebb követelményeket a jelentkezők elé: erkölcsi bizonyítvány szükséges s kétéves bármilyen kereskedelmi szakmai gyakorlat, amire akár önállóan, akár alkalmazottként, akár pedig családtagi minőségben tett szert az illető. Naivság lenne azt hinni, hogy egy rokon szerényebb esélyekkel indul a nagy megméretésen. Ezt azért bátorkodom feltételezni, merta használtcikk-kereskedők személyi összetételét vizsgálva szembetűnő, hogy apáról fiúra, menyre, vejre, sógorra öröklődik a szakma. Persze kisebbségben előfordul mindenféle náció. Van lezuhant pilóta, kivetkőzött ügyvéd, műgyűjtő orvos, pingpongbajnok s egykori Shell-kutas is. Az öröklődésnek minden bizonnyal vannak genetikai okai, ám önmagában ezért nem sürögnének négyen egy hat négyzetméter alapterületű kis kócerájban. Annál inkább az adóalap miatt. Az adó ugyanis progresszív, s nem nehéz kiszámolni: négyszer százezer forint után jóval kevesebb az adózni való, mint egyszer négyszázezer után. így nem csoda, hogy vannak olyan kereskedők, akik csak minden szökőévben látogatnak ki a használtcikk-piacra. Akkor is csak rokonlátogatásra. Az adóügyi jogszabályok ettől függetlenül ugyanúgy vonatkoznak a használtcikkesekre, mint az egyéb kereskedőkre. A kivetés útvesztőiben azonban talán egy tájfutó világbajnok is eltévedne. Annál is inkább, mert a feltételezett óriás jövedelemkülönbségek ellenére úgy tűnik, az adóalapeltérések minimálisak. Hogy ebben milyen mértékben működik közre a tehetősebb kereskedőkből verbuvált „kivető bizottság", azt csak találgatni lehet. Százezer forint alatt nem lehet beszállni a ringbe. Ebből az adó elvisz legalább harmincezret. Márpedig évi hetvenezer forint tiszta jövedelemért manapság nem folyamodik jogosítványért egy fiatalember. Már kezdetben legalább a duplájára számít. Különben még a hideg vízre valója se marad meg. Az üzlethelyiség használatbavételi díja kétezer forint négyzetméterenként. A bérleti díj havi háromszáz, a kirakodási pénz napi tizenhét forint, ami húsz munkanapot figyelembe véve 340 forint. Az SZTK 820 forint, plusz a villanyszámla, szállítás, közlekedés, kenőpénz. Ami azt jelenti, hogy a minimum havi háromezer forintra rúgó rezsi egy évben további 36 ezerrel kurtítja a becsült hetvenezer forintos tiszta jövedelmet. Marad 34 ezer forint, amennyit ma már egy rámenősebb, rendszeres szociális segélyezett is „megkeres". Nyilvánvaló tehát, hogy lehetetlen az adóalapból következtetni a tényleges jövedelmekre. Különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy három évtizedes szakmai múlttal, kiépített kuncsaftériával, stabil egzisztenciával rendelkező kereskedő adóalapja húszharminc ezer forinttal magasabb csak, mint azé, akinek a múlt héten nyomták rá a pecsétet az engedélyére. Az adóalapból könnyen kiszámítható tiszta jövedelmeket ily módon nyugodt lelkiismerettel be lehet szorozni kettővel, hárommal vagy akár öttel is. A piac szegényei az adómentesek — több mint 120-an vannak. Idős vagy százszázalékos rokkant nénik, bácsik, akik „itt töltötték el legszebb éveiket". Kiváltságuk azonban csak addig tart, amíg tiszta jövedelmük meg nem haladja az évi 48 ezer forintot. ,,A kereskedőnél nem úgy van — mondta a fősoron valaki —, hogy elhatározza, elég volt, nem csinálja tovább. Veszi a kalapját, és elmegy nyugdíjba, mint a legtöbb kisiparos teszi. A kisiparos ugyanis ki tudja egészíteni a nyugdíját, kiváltja a működési engedélyét, s továbbra is a lakosság szolgálatára áll. Nálunk ez nincs, a kereskedő nem kaphat működési engedélyt, ezért kétszer is meggongondolja, pontot tegyen-e munkásélete végére. Mert nyugdíjtörvény ide, nyugdíjtörvény oda, háromezer forintból nem szívesen él meg egy olyan ember, aki háromszor annyit is megkereshet." Órákat bolyongtam, szimatoltam a valószínűtlenül zsúfolt standok között. Jobbnál jobb szövegeket jegyeztem le titokban, amelyekkel alkalmasint társaságban vagy esetleg egy másik riportban nagy sikerem lenne. Mégis, inkább arról a mármár félelemmé összeálló szorongásról szeretnék beszélni, amelyet ott-tartózkodásom alatt, mindvégig éreztem. A kíváncsi, összefüggéseket kereső, affinitásokra vadászó ember kiközösítéséről. Mindenhol előttem járt legalább egy lépéssel a hírem: „itt a sajtó, vigyázat!" Mert mint a társadalmi bizottság elnöke, Kútásó Miksa mondta („ötven forintért bárki vásárolhat egy ilyen nevet magának"): a használtcikkkereskedőknek jó a kapcsolatuk a tömegkommunikációval. Múltkoriban is két televíziós készüléket ajándékoztak egy-egy öregek napközi otthonának, amit a televízió is közvetített. De azt nem szeretik, ha írnak róluk. Szerénységből? Puritánságból? Ilonka néni erős kivétel. 1920 óta ócskás, márciusban múlt kilencvenéves. Különösen a háború előtti időkre emlékszik vissza szívesen. Volt olyan év, hogy 70—80 ezer pengőt is megkeresett. Most napok telnek el, mire egy vevő kerül. De nem bánja. Nincsenek megélhetési gondjai. így is megkeres annyit, mint egy gyári munkás, ha egy kicsit szorgalmas. S bár felbecsülhetetlen mennyiségű árukészlete van ágyneműből, függönyből, ha egy kicsit megugrik a forgalom, azonnal újabb ócskaságokat vásárol. Derűs, tiszta értelmű asszony. Azt vallja: nem ígérhet olyan keveset a vevő, hogy ne legyen rajta haszon. Csak azt bánja, hogy fiatalabb korában rongyos lett s nem antikos. Nem kell ahhoz művészettörténésznek lenni. Megveszi az ember azt a tárgyat százért, s túlad rajta ezerért. Ennyi az egész. Ilonka néni adómentes, de nyugdíjra nem jogosult, hiszen már betöltötte a nyolcvanat, amikor 1970-ben kijött a nyugdíjrendelet. Arra gondoltam, kérnie kellene szociális segélyt a tanácstól. Ilonka néninek erre minden vér kiszökött az arcából: „Nem vagyok én koldus, édes fiam!" 12