Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Kertész Péter: Gulliver Bóvli-országban

amerikai farmerkülönlegesség. Van, aki azt mondja, neki csak egy dzsekije van — po­tom ezernyolcszáz forintért —, de ha kell, pillanatok alatt elővarázsol százat. A bóni másik fele „a divatirányzatokhoz való gyors alkalmazkodás". Függetlenül at­tól, hogy kell-e ez nekünk vagy sem. „Tíz­tizenöt évvel ezelőtt szakadt párnahuzat, sárgult lepedő meg vastagon besuvikszolt cipő is elkelt, ami otthon szétesett. Ma már a cigányok is újban járnak. Az ócskát csak a földön árusítja egy-két kereskedő, aki harminc­negyven forintos dolgokkal foglalkozik. A há­ború előtt, de még a hatvanas évek elején is, egy nagyon jó állapotban lévő használt ru­háért a konfekcióruha árát megközelítő ösz­szeget adtak. Ezeknek az időknek befelleg­zett, a nyomorúságból nem lehet manapság megélni. Próbáljon meg a mai fiataloknak Trapper farmert eladni! Százával flangálnak itt szombatonként, mindnek szuper csőnadrág kell vagy felülbuggyos répafarmer. Ha a Cor­vinban hozakodnának elő ilyen kívánsággal, minden szinten kiröhögnék őket." És íme, a gyors alkalmazkodás receptje — amit mint tendenciát akár az állami és szövetkezeti ipar is megszívlelhetne. Itt az új divat, a soha nem volt — mit csinál ilyen­kor az okos használtcikk-kereskedő, aki egyébként ma is öltönyben, mellényben, kalapban, s ha úri kedve úgy tartja, leg­újabb típusú BM W-n jár? Kapcsolatai révén villámgyorsan beszerzi a szükséges anya­got, leértékelve vagy kilós áruként az al­kalmi áruházban. Az anyag maga ugyanaz, mint amiből a Május 1. Ruhagyárban vagy egyéb helyen a kevésbé kelendő áruk ké­szülnek, csak ott a szalagról lekerülő mara­dékkal nem tudnak mit kezdeni. így a mi­nőség garantálva van. A menten munkához látó maszek szabómester, aki régen túltette már magát úri és angol allűrjein, nem rest egyedileg kiszabni a forradalmi formákat, s persze, rendre azonnali szállítást is vállal. A rugalmasabbak meg se várják a kereskedő megrendelését, maguktól ,,prezentálják a kurrens árut". Természetesen, az eredeti kellékekkel kellően adjusztálva. Aki nem hiszi, járjon a végére az alábbi hirdetésnek: ,,Farmerosok, figyelem! Gombfelvarró, rete­szelő gép új állapotban eladó." A háború előtt még csaknem háromezer ószerese és zsibárusa volt az országnak. 1968-ig ez a létszám éppen tizedére zsugo­rodott. Az új mechanizmus honosítása után megint boldog-boldogtalan kiválthatta az ipart, amit a hetvenes évek közepén vagy hatszázan űztek. Ki állandó árusítóhellyel, ki pedig begyűjtőként, illetve napidíjas ke­reskedőként a ládasoron, ami egyesek sze­rint a legjobb üzlet, mivel itt — az Isten szabad ege alatt — nem kell adózni. A leg­utóbbi közgyűlés már csak 376 használt­cikk-kereskedőt regisztrált, elsősorban a begyűjtők elpártolása miatt. Sok a rezsi, rengeteg a talpalnivaló. A törzsgárda, a kései zsibárusok azonban nem tágítanak, soraikat alig kezdi ki a fluktuáció. Legfel­jebb akkor, ha a nagyon öregek közül meg­hal valaki, vagy ami még ritkább: befuccsol az üzlet, netán a tulaj más iparengedélyt szerez. Ketten éppen most tértek át divat­áru-kereskedőnek. Azelőtt erre nem volt módjuk. Tavaly jött ki a belkereskedelmi miniszter új rendelete egyes szakmák fej­lesztéséről, s ez tette lehetővé a kereske­delmi véna más irányú kipróbálását. A pia­con megüresedett helyiségekre bőséges a túljelentkezés. Úgy mondják, az ipari iga­zolvány-kérelmek elbírálásánál döntő szava van a már birtokon belüliek társadalmi bi­zottságának, bár őszintén szólva nem tudom elképzelni, hogyan nyilvánítanak véleményt egy soha nem látott emberről, aki zsenge gyermekkora óta használtcikk-kereskedő szeretne lenni. A papírforma nem állít kü­lönösebb követelményeket a jelentkezők elé: erkölcsi bizonyítvány szükséges s két­éves bármilyen kereskedelmi szakmai gya­korlat, amire akár önállóan, akár alkalma­zottként, akár pedig családtagi minőségben tett szert az illető. Naivság lenne azt hinni, hogy egy rokon szerényebb esélyekkel indul a nagy megméretésen. Ezt azért bátorko­dom feltételezni, merta használtcikk-keres­kedők személyi összetételét vizsgálva szem­betűnő, hogy apáról fiúra, menyre, vejre, sógorra öröklődik a szakma. Persze kisebb­ségben előfordul mindenféle náció. Van lezuhant pilóta, kivetkőzött ügyvéd, mű­gyűjtő orvos, pingpongbajnok s egykori Shell-kutas is. Az öröklődésnek minden bi­zonnyal vannak genetikai okai, ám önmagá­ban ezért nem sürögnének négyen egy hat négyzetméter alapterületű kis kó­cerájban. Annál inkább az adóalap miatt. Az adó ugyanis progresszív, s nem nehéz kiszámolni: négyszer százezer forint után jóval kevesebb az adózni való, mint egyszer négyszázezer után. így nem csoda, hogy vannak olyan kereskedők, akik csak min­den szökőévben látogatnak ki a használt­cikk-piacra. Akkor is csak rokonlátogatásra. Az adóügyi jogszabályok ettől függetle­nül ugyanúgy vonatkoznak a használtcik­kesekre, mint az egyéb kereskedőkre. A ki­vetés útvesztőiben azonban talán egy táj­futó világbajnok is eltévedne. Annál is in­kább, mert a feltételezett óriás jövedelem­különbségek ellenére úgy tűnik, az adóalap­eltérések minimálisak. Hogy ebben milyen mértékben működik közre a tehetősebb kereskedőkből verbuvált „kivető bizott­ság", azt csak találgatni lehet. Százezer forint alatt nem lehet beszállni a ringbe. Ebből az adó elvisz legalább harmincezret. Márpedig évi hetvenezer forint tiszta jö­vedelemért manapság nem folyamodik jogosítványért egy fiatalember. Már kez­detben legalább a duplájára számít. Külön­ben még a hideg vízre valója se marad meg. Az üzlethelyiség használatbavételi díja két­ezer forint négyzetméterenként. A bérleti díj havi háromszáz, a kirakodási pénz napi tizenhét forint, ami húsz munkanapot fi­gyelembe véve 340 forint. Az SZTK 820 forint, plusz a villanyszámla, szállítás, köz­lekedés, kenőpénz. Ami azt jelenti, hogy a minimum havi háromezer forintra rúgó rezsi egy évben további 36 ezerrel kurtítja a becsült hetvenezer forintos tiszta jövedel­met. Marad 34 ezer forint, amennyit ma már egy rámenősebb, rendszeres szociális segélyezett is „megkeres". Nyilvánvaló te­hát, hogy lehetetlen az adóalapból kö­vetkeztetni a tényleges jövedelmekre. Különösen, ha azt vesszük figyelembe, hogy egy három évtizedes szakmai múlttal, kiépített kuncsaftériával, stabil egziszten­ciával rendelkező kereskedő adóalapja húsz­harminc ezer forinttal magasabb csak, mint azé, akinek a múlt héten nyomták rá a pe­csétet az engedélyére. Az adóalapból könnyen kiszámítható tisz­ta jövedelmeket ily módon nyugodt lelki­ismerettel be lehet szorozni kettővel, há­rommal vagy akár öttel is. A piac szegényei az adómentesek — több mint 120-an vannak. Idős vagy százszázalé­kos rokkant nénik, bácsik, akik „itt töl­tötték el legszebb éveiket". Kiváltságuk azon­ban csak addig tart, amíg tiszta jövedel­mük meg nem haladja az évi 48 ezer forin­tot. ,,A kereskedőnél nem úgy van — mond­ta a fősoron valaki —, hogy elhatározza, elég volt, nem csinálja tovább. Veszi a kalapját, és elmegy nyugdíjba, mint a legtöbb kisiparos teszi. A kisiparos ugyanis ki tudja egészíteni a nyugdíját, kiváltja a működési engedélyét, s továbbra is a lakosság szolgálatára áll. Nálunk ez nincs, a kereskedő nem kaphat működési engedélyt, ezért kétszer is meggon­gondolja, pontot tegyen-e munkásélete végére. Mert nyugdíjtörvény ide, nyugdíjtörvény oda, háromezer forintból nem szívesen él meg egy olyan ember, aki háromszor annyit is meg­kereshet." Órákat bolyongtam, szimatoltam a valószínűtlenül zsúfolt standok között. Jobbnál jobb szövegeket jegyeztem le titok­ban, amelyekkel alkalmasint társaságban vagy esetleg egy másik riportban nagy sikerem lenne. Mégis, inkább arról a már­már félelemmé összeálló szorongásról sze­retnék beszélni, amelyet ott-tartózkodá­som alatt, mindvégig éreztem. A kíváncsi, összefüggéseket kereső, affinitásokra vadá­szó ember kiközösítéséről. Mindenhol előttem járt legalább egy lépéssel a hírem: „itt a sajtó, vigyázat!" Mert mint a társa­dalmi bizottság elnöke, Kútásó Miksa mondta („ötven forintért bárki vásárolhat egy ilyen nevet magának"): a használtcikk­kereskedőknek jó a kapcsolatuk a tömeg­kommunikációval. Múltkoriban is két tele­víziós készüléket ajándékoztak egy-egy öregek napközi otthonának, amit a tele­vízió is közvetített. De azt nem szeretik, ha írnak róluk. Szerénységből? Puritánságból? Ilonka néni erős kivétel. 1920 óta ócskás, márciusban múlt kilencvenéves. Különö­sen a háború előtti időkre emlékszik vissza szívesen. Volt olyan év, hogy 70—80 ezer pengőt is megkeresett. Most napok telnek el, mire egy vevő kerül. De nem bánja. Nincsenek megélhetési gondjai. így is meg­keres annyit, mint egy gyári munkás, ha egy kicsit szorgalmas. S bár felbecsülhetetlen mennyiségű árukészlete van ágyneműből, függönyből, ha egy kicsit megugrik a for­galom, azonnal újabb ócskaságokat vásárol. Derűs, tiszta értelmű asszony. Azt vallja: nem ígérhet olyan keveset a vevő, hogy ne legyen rajta haszon. Csak azt bánja, hogy fiatalabb korában rongyos lett s nem anti­kos. Nem kell ahhoz művészettörténésznek lenni. Megveszi az ember azt a tárgyat száz­ért, s túlad rajta ezerért. Ennyi az egész. Ilonka néni adómentes, de nyugdíjra nem jogosult, hiszen már betöltötte a nyolcva­nat, amikor 1970-ben kijött a nyugdíjren­delet. Arra gondoltam, kérnie kellene szo­ciális segélyt a tanácstól. Ilonka néninek er­re minden vér kiszökött az arcából: „Nem vagyok én koldus, édes fiam!" 12

Next

/
Thumbnails
Contents