Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Horánszky Nándor: A Schwartzer

Az alapító: Schwartzer Ferenc HORÁNSZKY NÁNDOR A Schwartzer 1893-ban írta Jókai: „negyven évvel ezelőtt a Svábhegy még ősvadon volt... s a rózsák úgy el voltak szaporodva, hogy úton útfélen lehetett szép kifejlett példányokkal találkozni." Ezt az idilli környezetet szemelte ki a Svábhegy délkeleti lejtőjén — a Jókai által említett időben — ideggyógyintézete számára Schwartzer Ferenc (1818—1889), a magyarországi tudományos elmegyógyászat megalapítója. Itt indult fejlődésnek a hazai elmegyógyászat, amelynek sok neves képviselője közül e helyütt csak az intézeti igazgatóknak — Schwartzer Ferenc és fia, Ottó (1853—1913) — működésére térünk ki. Ma már nem él személyes varázsuk. Nehéz feleleveníteni azokat az emlékeket, benyomásokat, amelyek az egykori szemlélőt érték, vagy érhették. A család leszármazottjaként abban az előnyös helyzetben vagyok, hogy nemcsak a külső szemlélők által rajzolt kép, korabeli dokumentumok, írások és egykori intézeti iratok alapján, hanem édesapám feljegyzései és nem utolsósorban hosszú beszélgetéseink nyomán megközelítően hiteles képet tudok adni a „Schwartzer"-ről. Édesapám unokája volt Schwartzer Ottónak, aki gyermekéveiben atyai gondoskodással foglalkozott vele, és életre szóló indítást adott az elmeorvosi pályához. Így kaphattam én is közelebbi bepillantást a ma már csak emlékekben és emlékiratokban őrzött szanatóriumi életbe. Nem a gyógyítás és a gyógymódok részletes bemutatása a célom — már csak azért sem, mert nem egészségügyi pályán dolgozom —•, hanem a Schwartzer Ferenc és Ottó által megteremtett légkör és a tárgyi feltételek együttes hatásának érzékeltetése a segítségül hívott adatok és idézetek alapján. Emlékezésül édesapámra, álljanak itt először az ő feljegyzései a szanatórium dolgozóiról, a nagyapjáról s a betegekről. „A szanatórium pénzügyeit Reiner Lajosné pénztárosnő intézte nagy szorgalommal és lelkiismeretességgel. Nélkülözhetetlen munkát végzett Topich József gondnok, az »inspektor úr«, ahogy nagyapám nevezte. Az intézet őskorának tanúja volt a nagy szakállú Adamovszky Adolf, akire még jól emlékszem, de elöregedése után állását az ugyancsak megbízható Greifel foglalta el. Nem hagyhatom említés nélkül Lisching Mihály főkertészt, aki az intézet terjedelmes parkjának gondozójaként valóságos tündérkertet teremtett. Az intézet alkalmazottainak gárdája jól megválogatott, megbízható és hűséges családot alkotott. .. Külön esemény volt a hétfői vacsora, melyen az intézetnek arra alkalmas állapotban lévő betegei nagy számban vettek részt. Erre nagy hangsúlyt helyezett nagyapám, aki ilyen alkalmaknál nem mint kezelőorvos, hanem mint szeretetre méltó házigazda fogadta a »szanatóriumi vendégeken. Mert haragudott, ha valaki »betegekről« beszélt. Mindent megtett, hogy betegeivel a szanatóriumi tartózkodás sokszor kényszerű voltát feledtesse. Az ilyen társas összejövetelek után legtöbbször volt zene is. Valamikor Siposs Antal szórakoztatta a társaságot, később más alkalmi műkedvelők. Olykor maguk a betegek is leültek a nagy szalon koncertzongorájához. Időnként bűvészestét is rendeztetett. Emlékszem, hogy szavalóművész is szórakoztatta a társaságot. Vidám és fesztelen volt a hangulat. Ha olykor egy idegen idevetődött, alig hitte el, hogy elmebetegek társaságában tölti estéjét... Az intézet egy nagy család benyomását tette, melynek tagjait nagyapám megfelelő munkára be is állította. Egyik a könyvtár rendezésében segített, másikat az intézeti regiszterek vezetésével bízta meg. Volt, akire egyes magánügyeinek, bevásárlásainak elintézését bízta rá.. . Szívesen emlékszem vissza azokra a betegekre, akiket hozzám küldött fel játszani. Volt ezek között paranoiás is, aki közvetlen szeretetreméltósággal magyarázta nekem az általa felfedezett léghajót, titokzatosan hozzáfűzve, hogy a szerkezet titkát természetesen nem árulhatja el. Kedves játszótársaim is voltak közöttük. Az egyik katonatiszt, aki évtizedek után ott is halt meg az intézetben, sokat beszélt boszniai helyőrségeinek idejéről, utazásairól, és saját készítésű folyóiratával mulattatott. A csodálatosan cikornyás betűkkel irt és ügyes rajzokkal ellátott intézeti folyóiratban versek, novellák és humoros epizódok voltak. Ezek a gyermekkori emlékek nagyban hozzájártdtak ahhoz, hogy az elmebetegek fogalma nálam nem az volt, ami az átlagember misztikus-mágikus elképzeléseiben él, de ehhez a szemlélethez hozzájárult nagyapám példája is. Semmi sem háborította annyira fel, mint amikor a »bolond* szót hallotta. Mindig rendre utasította azt, aki így beszélt... A betegekkel való bánni tudás művészete, melyet rendkívüli éleslátása, gyors felfogása és vele született érzéke biztosított, továbbá közvetlen és meleg egyénisége, a betegekkel, de minden szenvedővel való őszinte emberi együttérzése, aktív segíteni vágyása olyan eredményeket hozott számára, melyek alapján állíthatjuk, hogy a maga korának sokkal eredményesebb psychotherapeutája volt, mint a későbbi kor metodikailag kiművelt, de az emberiesség és elfogulatlanság adományaival kevésbé megáldott lélekgyógyítók. Voltak irigyei, sőt, ellenségei is, de olyanok, akik képességeit kétségbe vonták, nem akadtak..." leássuk most immár az intézet alapításától kezdődően az egykorú források és a külső szemlélők értékelését, véleményét és színes leírásait. Az első magán-elmegyógyintézetet Schwartzer Ferenc alapította Vácott 1850-ben. Két évvel később, 1852-ben már „Budának igen egészséges és szép táján, a krisztinavárosi Kékgolyó utcában" találjuk az intézetet. 1857-es jelentésében ezt olvassuk: „Az intézet bejáratát szépen festett csarnok képezi, melyből balra az igazgatói lakásba, jobbra pedig a tágas és világos folyosókba és innét a betegek szobáiba juthatni. Bémenetkor látható egyszersmind a fasorok-, bokrok-, facsoportők-és virágokkal beültetett kert, úgyszintén az intézethez tartozó nagy szőlő. .. .Minden elrostélyozás vagy más börtönszerű óvóeszközök mellőzvék, s azok a betegek szüntelen felügyelet alatt tartása által pótolvák. Fájdalom, hogy ezt csak magán intézetben leltet ily mérvben eszközölni, hol minden betegre egy vagy két jól fizetett ápoló ügyel fel. A betegszobák mind magasak, csinos festéssel és ízletes elrendezéssel; nagyságuk különböző s mindegyikben vagy csak egy, vagy legfölebb két beteg lakik. A szobák ablakai könnyű vasgátorzattal vannak ellátva: melyek fejérre lévén befestve, semmi elriasztó nincs rajtok és nyáron a felfutó növénycserepek még barátságosabbakká teszik." A betegek gyors gyógyulását Schwartzer Ferenc sokoldalúan kívánta elősegíteni. A „szelíd és célszerű" gyógymód kiválasztása mellett fontosnak tartotta az esztétikus környezet kialakítását is. A szobákról már ejtettünk szót, de a kert is a gyógyítás eszköze volt gazdag, buja növényzetével, kialakított gazdasági területeivel. Bolyó Károly, az intézet segédorvosa így ismerteti az intézetet a Vasárnapi Újság 1859. március 27-i számában. 13