Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Kertész Péter: Gulliver Bóvli-országban

őrző kereskedő — „nekünk ez a száz méter legalább háromszáz forint differencia." Alkalmasint ennyivel kénytelenek olcsóbban adni ugyanazt a cuccot. Ugyanakkor a spiccen olcsóbban tudnak vásárolni a menők, hiszen, amint belép a kapun felmálházva „o Nyugatról éppen hazaért hazánkfia", már meg is alkudtak vele. Feltételezés csupán, hogy az azonos cikkben utazók között egyszerűen térbeli elhelyezkedésük alapján alakulnak ki egymástól mindinkább távolodó anyagi egzisztenciák. Ami persze nem jelenti azt, hogy az ily módon hátrányos helyzetűeknek nincs mit a tejbe aprítaniuk. Az ő nagy álmuk egy hátsó bejárat kialakítása, hogy szombatonként közvetlenül „az ő portáljuk előtt pipiskedjenek az adiband'kkal kitapétázott finom úriemberek." Az álomból azonban legfeljebb rögeszme lesz, mert a két bejárat jócskán megnehezítené az időnkénti ellenőrzéseket. így nincs más hátra, mint tovább ügyeskedni. Esetleg felcsípni állandó vevőnek egy-két vidéki használtcikk-kereskedőt, s akkor hetente, kéthetente egyszer már a reggeli nyitás előtt be lehetne zsebelni tizenöt-húsz rongyot tisztán. Ehhez azonban pokoli szerencse kell, vagy le kéne csapni puszta karddal a mesebeli sárkánynak a hét fejét. Kezdetben voltak az ószeresek és a zsibárusok. Az előbbiek házaltak, ezek a saját boltjukban árultak. Az ószeresek házról házra jártak hátizsákkal, tolókocsival, lovas kocsival — az udvar közepén kiabálták: használt ruhát, cipőt, mindent veszek! —, aztán az árut kivitték a tangóra, s ott vagy közvetlenül a fogyasztónak, vagy az „angróban" vásárló zsibárusnak eladták. 1952-ben a két szakmát egyesítették, s mindenki használtcikk-kereskedő lett. Ami az eredeti munkamegosztáson alig változtatott, ám kétségkívül új módikkal gyarapította a nehezen átlátható mesterséget. A begyűjtők nagy belső térfogatú autókkal járnak, legjobbjaik felhagytak a rangon aluli s nem utolsósorban szaporátlan házalással. Hirdetnek, címkártyákat osztogatnak, vagy újsághirdetések végére járnak. Egészen biztos például, hogy az a kedves honfitársunk, aki két kapitális trófeát és „különleges, 12 nagy agancsból álló csillárját" kínálta az Esti Hírlapban a minap megvételre, már aznap kapcsolatba került valamilyen módon a hirdetésben üzletet szimatoló begyűjtők valamelyikével. Igazi vadász nem vásárol trófeát, hanem maga küzd meg érte — legfeljebb közelebb hozzák lőállásához az elejtendő vadat. Ugyanakkor egy „régi pénzt, pénzgyűjteményt, papírpénzt, katalógust" vásárolni áhító hirdetőről kiderülhet, hogy főfoglalkozásban viszonteladó. Csakúgy, mint arról, aki újra és újra, már-már mániákusan „Mária Terézia korabeli szekrényt, tabernákulumot, széket, asztalt, vitrint, sublótot venne legmagasabb áron". Vagy „antik stílbútort, szekrénysort, variabútort, hagyatékot, szőnyeget, festményt, dísztárgyakat, ruhaneműt" — természetesen ugyancsak LEGMAGASABB ÁRON. Saját különbejáratú begyűjtője — legalábbis így mondják — senkinek nincs. „Nyilván az lesz a vevő, aki ötven forinttal többet ígér." Nyilván. Ahogy az sem titok, hogy valamire való kereskedő nem hagyatkozik kizárólag a begyűjtőkre, csupán időnként, s akkor is csak módjával. Kivált a farmerosok nem, akik fura módon nem is árusítanak használt cikket: másképp még az adóra valót se keresnék meg. „Ha valaki idehoz valamilyen csomagból vagy egyéb úton szerzett árut, s megalkuszunk, természetesen beírjuk a vásárlókönyvbe az illető nevét és lakcímét, amit aztán beviszünk a rendőrőrsre, ahol szignálják a létrejött egyezséget. Nem kötelező, de a mi érdekünket szolgálja." Csempészett áru átvétele esetén így nem vádolhatók orgazdasággal. Más kérdés, hogy a használtcikk-piac Váci utcájában miért kapható mégis szinte korlátlan mennyiségben mindenfajta eredeti 11 Gárdos Katalin felvételei