Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Kertész Péter: Gulliver Bóvli-országban

őrző kereskedő — „nekünk ez a száz méter legalább háromszáz forint differencia." Al­kalmasint ennyivel kénytelenek olcsóbban adni ugyanazt a cuccot. Ugyanakkor a spic­cen olcsóbban tudnak vásárolni a menők, hiszen, amint belép a kapun felmálházva „o Nyugatról éppen hazaért hazánkfia", már meg is alkudtak vele. Feltételezés csupán, hogy az azonos cikkben utazók között egyszerűen térbeli elhelyezkedésük alapján alakulnak ki egymástól mindinkább távo­lodó anyagi egzisztenciák. Ami persze nem jelenti azt, hogy az ily módon hátrányos helyzetűeknek nincs mit a tejbe aprítaniuk. Az ő nagy álmuk egy hátsó bejárat kialakí­tása, hogy szombatonként közvetlenül „az ő portáljuk előtt pipiskedjenek az adiband'k­kal kitapétázott finom úriemberek." Az álomból azonban legfeljebb rögeszme lesz, mert a két bejárat jócskán megnehezítené az időnkénti ellenőrzéseket. így nincs más hátra, mint tovább ügyeskedni. Esetleg fel­csípni állandó vevőnek egy-két vidéki használtcikk-kereskedőt, s akkor hetente, kéthetente egyszer már a reggeli nyitás előtt be lehetne zsebelni tizenöt-húsz rongyot tisztán. Ehhez azonban pokoli sze­rencse kell, vagy le kéne csapni puszta karddal a mesebeli sárkánynak a hét fejét. Kezdetben voltak az ószeresek és a zsib­árusok. Az előbbiek házaltak, ezek a saját boltjukban árultak. Az ószeresek házról házra jártak hátizsákkal, tolókocsival, lovas kocsival — az udvar közepén kiabálták: használt ruhát, cipőt, mindent veszek! —, aztán az árut kivitték a tangóra, s ott vagy közvetlenül a fogyasztónak, vagy az „angró­ban" vásárló zsibárusnak eladták. 1952-ben a két szakmát egyesítették, s mindenki használtcikk-kereskedő lett. Ami az eredeti munkamegosztáson alig változtatott, ám kétségkívül új módikkal gyarapította a nehezen átlátható mesterséget. A begyűjtők nagy belső térfogatú autók­kal járnak, legjobbjaik felhagytak a rangon aluli s nem utolsósorban szaporátlan háza­lással. Hirdetnek, címkártyákat osztogatnak, vagy újsághirdetések végére járnak. Egé­szen biztos például, hogy az a kedves honfi­társunk, aki két kapitális trófeát és „külön­leges, 12 nagy agancsból álló csillárját" kínál­ta az Esti Hírlapban a minap megvételre, már aznap kapcsolatba került valamilyen módon a hirdetésben üzletet szimatoló be­gyűjtők valamelyikével. Igazi vadász nem vásárol trófeát, hanem maga küzd meg érte — legfeljebb közelebb hozzák lőállá­sához az elejtendő vadat. Ugyanakkor egy „régi pénzt, pénzgyűjteményt, papírpénzt, katalógust" vásárolni áhító hirdetőről kide­rülhet, hogy főfoglalkozásban viszontel­adó. Csakúgy, mint arról, aki újra és újra, már-már mániákusan „Mária Terézia kora­beli szekrényt, tabernákulumot, széket, asz­talt, vitrint, sublótot venne legmagasabb áron". Vagy „antik stílbútort, szekrénysort, variabútort, hagyatékot, szőnyeget, festményt, dísztárgyakat, ruhaneműt" — természetesen ugyancsak LEGMAGASABB ÁRON. Saját különbejáratú begyűjtője — leg­alábbis így mondják — senkinek nincs. „Nyilván az lesz a vevő, aki ötven forinttal többet ígér." Nyilván. Ahogy az sem titok, hogy valamire való kereskedő nem hagyat­kozik kizárólag a begyűjtőkre, csupán időn­ként, s akkor is csak módjával. Kivált a far­merosok nem, akik fura módon nem is áru­sítanak használt cikket: másképp még az adóra valót se keresnék meg. „Ha valaki idehoz valamilyen csomagból vagy egyéb úton szerzett árut, s megalkuszunk, termé­szetesen beírjuk a vásárlókönyvbe az illető nevét és lakcímét, amit aztán beviszünk a rendőrőrsre, ahol szignálják a létrejött egyez­séget. Nem kötelező, de a mi érdekünket szolgálja." Csempészett áru átvétele ese­tén így nem vádolhatók orgazdasággal. Más kérdés, hogy a használtcikk-piac Váci utcájában miért kapható mégis szinte kor­látlan mennyiségben mindenfajta eredeti 11 Gárdos Katalin felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents