Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Kertész Péter: Gulliver Bóvli-országban

KERTÉSZ PÉTER Gulliver Bóvli-országban — Háromszáz a vége — vágja ki a bőrkalapos, de mintha oda se figyelne. — Tudja, uram, van nekem egy rossz tulajdonságom. Szeretnék minél több pénzt keresni. A szemüvegesnek arca se rezzen. Lupéval mustrálgatja a kiválasztott érmét. Aztán, mint aki jól végezte dolgát, így szól: — Rendben van, uram, vevő vagyok. A feléből mennyit enged? Szemben egy asszony, akinek olajkályha összkomfortosítja a butikját, ezerkétszázra tartja a Kunmadaras környéki bokályt. Mondom neki, hogy húsz kilométerrel odébb, a szülőfalumban Kántor Sándortól nyolcvanért kapok ilyet. „Akkor vegyen attól". Rám se hederít, látja, nem vagyok komoly vevő. Van türelme kivárni az igazi külföldi palimadarat. A házalósoron nagy darab asszony használt zsebkendőket árusít fennhangon: „Három forintért darabját!" A hülyének is megéri — mondja Ecetképű Ulkusz Géza, aki az imént sokallott ötven forintot egy „békebeli" férfiöltönyért. Mellette két jónevű színésznő turkál az uraságokról levetett holmik között. Nézd, milyen cuki, kiált fel az egyik, kétes tisztaságú horgolt pruszlikot tartva maga elé. A siker nem marad el — két nepper öszszekacsintva megtapsolja. A századeleji, többször felújított díszletek között mintha megállt volna az idő. Kamásnit, lornyont, keménykalapot, lányt hattyúval, gramofont, réz menórát, Cronint, Herczeg Ferencet kínálnak alkalmi áron, s zománctáblát, szükség szerint Egyházközségi Iroda, Kártyabarlang vagy éppenséggel Night Club felirattal. Lúdtalp bácsi csoszog át a színen, kávét visz Cápa úrnak, két ruppó üti rundónként a markát. De vállal kirakodást, eső elől elrámolást, stand megőrzést egy csákóért, s ha megfizetik, akár le is köphetik. Régi bútordarab az öreg a piacon, hamisítatlan nullára írt ember. Afféle self-made man ellenes reklám, „mert itt aztán kunszt, ha valaki nem viszi semmire". Nem egy milliomos pöffeszkedik a fősoron, aki maga is földön árult, mint mostanság az ezer forint nyugdíjból gazdálkodó hadiözvegy nénikék, kukákat fosztogató asszonyságok, akiket legszívesebben kutyával kergetnének ki a külföldi cuccokat hobbiból árusító „naccságák", prímásnék és más előkelőségek. Használtcikk-piac — tizennégyezer-egyszázötven négyzetméternyi rezervátum a főváros egyik peremén, a Nagykőrösi út legutolján. Valóságos állam az államban, s mint ilyen, egyetlen az országban, bár, mifelénk, Karcagon annak idején volt ugyanilyen, csak persze kisebb, s ócskás piacnak hívták. A névváltozás alighanem azért történt, mert a használt jelző mégis korszerűbb, mint az ócska. Arról nem beszélve, hogy az alig használt, ha akarom, majdnem új, az alig ócska meg legjobb esetben is csak nagyon használt. Hogy miért nem tűnt el a hírhedt „tangó" a múlt megannyi polgári s egyéb csökevényével együtt, azt ma már nehéz lenne megmondani. Pofon egyszerű viszont annak a megválaszolása, hogy napjainkban miért éli reneszánszát. Bolhapiac ugyanis mindent, magára valamit adó metropolisban van: Párizsban, Helsinkiben, New York-ban. Miért éppen Budapesten ne lenne? Az élelmesebb utazási irodák beveszik programjaikba az ide zarándoklást, így nem nehéz megjósolni, hogy a nem kis titkokat őrző piacot hamarosan valamilyen szépséges, nyugati csengésű fantázianévre keresztelik. Kell, nem kell: van. Fennmaradásának teoretikusai szerint mindig is lesz, hogy az emberek túladhassanak kacatjaikon, s olyan holmikhoz, alkatrészekhez jussanak, amikre az állami kereskedelem már nem is emlékezik. Mondhatnám, hogy ezt a küldetést felvállalhatnák a lényegesen kicerjedtebb hálózattal — ám távolról sem jobb kapcsolatokkal — rendelkező bizományi áruházak; ha érdekeltségük hasonlítana akár a legcsóróbb használtcikk-kereskedőéhez. Bárki próbát tehet: bóklászása közben nyisson be a piac területén lévő áruházba, s menten tapasztalhatja: itt bizony levegőnek nézik. A hatalmas üzlet kong az ürességtől, s a négy-öt eladó azt se tudja, hova nézzen, hogy észre ne vegye a vevőt. Kint, a sikátorok közt ezzel szemben elég csak lelassítani a léptet, máris öt felől hangzik fel a mitetszik-uram vagy a tessék-csak-közelebbfáradni-nagyságos-asszonyom. A használtcikk-kereskedelem bölcsője a pesti Duna-parton volt. Később, ahogy a város terebélyesedett, az ócskások mindig kijjebb kerültek. Egyidőben az Andrássy úton, az Operaház helyén, az akkori periférián árusították portékáikat, majd az első világháború idején a Tisza Kálmán, azaz a mai Köztársaság téren. A hurcolkodás nem múlt el nyomtalanul, hiszen a piac mindenütt maga mögött hagyta a névjegyét. Gondoljunk csak a Kazár, a Király vagy a Paulay Ede utcai, ma is virágzó kereskedőnegyedre, vagy a Józsefvárosban, a Rákóczi úton és a Népszínház utcában továbbélő ószeres hagyományokra. Vagy a következő színhelyre, a Teleki térre, a tangók tangójára, ahol a felszabadulás után előbb indult meg az üzleti élet, mint bárhol a sok vért vesztett Budapesten. Aztán a Telekin is nemkívánatos személyiségek lettek az ószeresek és zsibárusok, a piacot 1952-ben szépen áttelepítették a Mária-Valéria telep szomszédságába, az Ecseri útra, ahol, a rossznyelvek szerint, a korábbi gyakorlatot meghazudtolóan nem a piac hatott a környezetre, hanem ellenkezőleg: „a lumpen enteriőr" rontotta a piac addig sem éppen szeplőtelen hírnevét. Bizonyság rá, hogy amikor az „Ecseri" továbbköltözött, írmagja se maradt a nyomortanyák helyére épült József Attila-lakótelepen. A kitelepítésről 1963-ban született a határozat, s a rákövetkező évben, augusztus elsején zajlott le az újabb honfoglalás, ha lehet így fogalmazni: a minden eddiginél komfortosabb, kulturáltabb jelenlegi telephelyen. A mintegy 14 millió forintos fejlesztés egy részét kezdetben magukkal a kereskedőkkel akarták megfizettetni, ám ők, érdekképviseletük révén, kijárták, hogy ne kelljen fizetniük semmit. Amúgy egy állandó árusítóhely akkori értékben 25—35 ezer forintot kóstált volna. Az áttelepítés úgy történt, hogy akinek az Ecserin standja volt, az itt is kapott. A közel 300 állandó árusítóhely elosztását a Csarnok és Piac Igazgatósággal karöltve egy társadalmi bizottság végezte. Méghozzá úgy, hogy aki korábban hátrább volt, az hátrább, aki meg előbb volt, az előbbre került. Mondhatni, csak a korábbi status quot szentesítették. Ami népszerűbben fogalmazva az erősebb kutya bizonyos tevékenységéről kialakított népi bölcsességnek a gyakorlatban való alkalmazását jelenti. Márpedig távolról sem mindegy, hogy a fősor elején vagy a „falu végén" kínálja-e megvételre magát egy és ugyanaz a portéka. Mert bizony a házalósor vidékén „a legszebb lány is könnyen pártában maradhat". Mire a vevő odaér, „kivérzik", elkölti minden magával hozott pénzét. „Ha hiszi, ha nem — mondta az egyik, inkognitóját 10