Budapest, 1981. (19. évfolyam)

6. szám június - Magyar László: A főépítész álmai

már ifjúkorukban is arról ábrándoztak: lesz egyszer ott egy szép nagy Fórum. Ma, vagyis ötvenegy éves korában leszámolt vele, szinte irgalmatlanul. S mint főépítész, pontot tett a budai óriás park ügyére is. A budai óriás parkról — a Fórumtól eltérően — nem írtak a tanulmányokban meg a szakkönyvekben. Mintha maguk az építészek is érezték volna, hogy ez már igazán illúzió. De azért ettől függetlenül, több építésznemzedékben ott élt a kísértő gondolat: de szép volna, ha egyetlen, szinte teljesen összefüggő zöld sáv húzódna végig Budán, a Fogaskerekű végállomásától egészen a Gellért-szállóig. Nem kellene hozzá sok — mondogatták —, hiszen csak rá kell nézni a térképre, így is majdnem teljes. „Csak" a Városmajor és a Vérmező között kellene bontani egy kicsit, no meg el kellene tüntetni a háztömböt a Vérmező és a nótában megénekelt Horváth-kert között. Hogy hány jó lakás menne így kárba, azt nem részletezték. Gáspár Tibor most megtette — és ez volt a második „bálványdöntés". A reálisabb eszményekkel foglalkozott inkább, köztük a Madách sugárúttal. Aki a főváros térképére néz, láthatja, hogy egy kis „útkunkor" indul el a Madách tértől, s hajlik a Dob utca felé, hogy megtorpanjon a házak előtt. Vagyis zsákutca az már sok évtizede. Ezért a régi építész elődök — a mai, szédítő arányú gépkocsiforgalmat még csak meg sem sejtve — már egy-két emberöltővel ezelőtt arról álmodtak, hogy egyszer majd a Dob utcán át széles sugárutat „vágnak" a házak sűrűjébe, egészen a Városligetig. A 30-as években a háborús készülődés miatt nem lett belőle semmi, aztán pedig — a felszabadulást követően — az újjáépítés volt sürgősebb. Csak most fújhatta le róla a port Vinkovics István, a BUVÁTI tervezőmérnöke, amikor már van erőnk arra is, hogy lakótömbtől lakótömbig haladva megkezdjük a Belváros régi utcáinak, házainak rendbehozatalát, gyógyítását. A mérnök tervet készített a Lenin körút— Tanács körút—Népköztársaság útja—Rákóczi út közé eső térség rehabilitációjától. S minthogy ennek tengelyében haladna a sokszor megálmodott Madách sugárút is, most végképp dönteni kellett: mi legyen? Valóban sugárút? Vagy csak szerényebb útvonal? A nagy dilemma híre eljutott az erzsébetvárosiak fülébe is. Amikor a Hazafias Népfront VII. kerületi bizottsága napirendre tűzte az építés ügyét, vagy háromszáz ember, ha nem több, szorongott a Hársfa utcai székházban. Még az ajtók bejáratát is elállták. Egymást követték a felszólalások. Egy őszhajú férfi, mint valami néptribun, szenvedélyes hangon szónokolt: — Madách sugárútról beszélnek nekünk, de milyen áron? Mondják, építész elvtársak: hány száz házat akarnak „leradírozni", hogy úgy legyen, ahogy elképzelték? Hát hallják a véleményünket: nekünk lakások kellenek, nem pedig sugárutak!... A dörgő taps zajában majdnem elveszett azoknak a hangja, akik azt mondogatták: nono, közlekedni is kell valahol!... Minden szem az elnökségben ülő Gáspár Tiborra szegeződött, aki azzal kezdte, hogy ők is megnézték a dolgot, s megállapították: jobb, ha nem a Dob, hanem a Majakovszkij utcában folytatódik a nyomvonal, s nem sugárút lesz, hanem „csak" egyszerű út. Nem volna őszinte, ha elhallgatná, mennyire berzenkedett e megoldás ellen a szakmai önérzetük, hiszen nem csak a szemük követelné, hogy megépüljön a sugárút. Valahol haladniuk kell az autófolyamoknak is. De ha lassabban haladnak is kicsit, s ha kevésbé lesz szép és látványos, akkor is így kellett dönteniük, mert — minden ellenkező híreszteléssel elentétben — kiszámították, hogy ezzel a változattal több száz lakással kevesebbet kell lebontani, és számukra is ez az elsőrendű szempont. Vesszen inkább az álom. Kárpótolja őket az a tudat, hogy ennek ellenében korszerűsítik majd a megmaradó erzsébetvárosi lakásokat, azaz senkinek nem kell majd itt még 2000—2010 táján is a folyosó végére járni a vécére és lavórban mosdani, mert komfortos, illetve összkomfortos lesz minden lakás. S ami nem elhanyagolandó: megőrizzük Budapest Belvárosát, annak patináját. Igen, megvédjük a mai városképet, a centrumot, mert tágabb értelmezésben északon a Róbert Károly körútig, keleten a Hungária körút vonaláig, délen pedig a Boráros térig terjednek a városközpont határai. Nem engedjük meg, hogy felhőkarcolók épüljenek ezen belül, azt akarjuk, hogy aki a belső kerületekben jár-kel, az láthassa a budai hegyek koszorúját, s hol itt, hol ott kandikáljon elő a Vár a Halászbástyával meg a Mátyás-templommal. Tudtam eddig is, hogy sok mindenhez kell értenie az építésznek a szűkebb területén kívül, köztük a demográfiához, a joghoz, az épületlakatos szakmához, a művészettörténethez, a portálokhoz, s ki mondhatná meg még mi mindenhez. Most kiderült: ajánlatos, ha az ékesszólás művészetében is járatos, mert így jobban meg tudja győzni a hallgatóságot álmaik „természetrajzáról", arról, hogy kötelességük ugyan előre látni, merészen tervezni, de légvárakat ők sem építhetnek. Egyébként a Duna-korzó táján is szóba hozta ezt, amikor a Belvárosban sétálva eljutottunk a Vigadó térig. A tér kis zöld oázisát nézegette, s megjegyezte, hogy valamikor régen szállodasor húzódott itt, a mai Intercontinentaltól kezdve egészen a most épülő Duna és Fórum hotelig. S minthogy az osztrákok jóvoltából gyorsan nőnek a két új Duna-parti szálló falai, többen megkérdezték: ha már itt tartunk, nem kellene-e egy füst alatt lebontani a Thonet-házat is, amely a Vigadó teret és a készülő Fórum Szállodát választja el? Még most, nem húzva-halasztva a dolgot, hiszen úgyis szálloda lesz előbb-utóbb annak a helyén is... Valóban az lesz — fejtegette. De mivel még nem tudjuk pontosan, hogy mikor, ott kell hagyni az elkövetkező tíz-húsz évre, s különben is, egészen kitűnő állapotban van. Hiszen még a várost övező lakótelepek külseje is azt igazolja, nem a legszerencsésebb egy szuszra várost építeni, sokkal jobb, ha a különböző időket tükröző épületek „szomszédolnak", illetve „feleselnek" egymással. Eközben éles csattogással haladt el mellettünk a 2-es villamos, majd dübörgő, tompa zaj adta tudtul, hogy lent a rakparton, ahol — a Duna-korzó névhez híven — valóban korzóztak valamikor az emberek, most sok-sok tonnás kamionok rettentenek el mindenkit az andalgástól. Gáspár Tibor megjegyezte, hogy valamikor 1981 végén, amikor a két új szálloda elkészül, kitiltják erről a helyről az autókat, s az Eötvös tértől a Petőfi térig ismét csendes korzóvá válik a Duna-part. Minden tévhittel ellentétben, az építész legtöbb álma azért megvalósul. Persze nem mindig akkor, amikor elképzeli, s nem egészen úgy, ahogyan azt először papírra veti. Időközben változik, módosul az elképzelés, hiszen a házak és a városok mérnöke „csak" az „előálmodó" — vagy ha úgy tetszik a „főálmodó" — szerepkörét töltheti be. Vele együtt álmodik és alkot az egész társadalom. 9