Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Balázs István: Békebeli kaptafák

ebből hét gyereket kellett eltartania. 1914-ben szegődtem el inasnak Komáromba, ott is szabadultam. Rögtön feljöttem Pestre, ahol valaki beajánlott egy Donáti utcai cipészhez, aki szerzett lakást és kosztot. — Hogy fizetett? — Rosszul! Eppenhogy! Azért meg lehetett élni belőle, mert én se nem iszom, se nem dohányzom. Még tizennégy éves koromban megfogadtam, hogy szeszes italt egy kortyot se! Volt ugyanis a szomszédunkban néhány család, ahol a férfi minden fillért elivott. Láttam, hogy ennivalóra sem tellett nekik, a gyerekeik nem jártak iskolába. Hat évig dolgoztam első mesteremnél, aztán jöttem ide a Mészárosféle céghez, ebbe az üzletbe. A háború után egy ideig önálló üzletem volt a Fő utcában, később az állami szektorban is dolgoztam hat évet. Aztán nyugdíjasként újra csak ide szegődtem. Miután szegény Mészáros úr meghalt, kibéreltem a műhelyét. Hallgattunk egy sort. Néztem az öreg kezet, ahogy szeget csippent, ragaszt, bélésnek való darab után kutat a mögöttünk terpeszkedő pulton, melyen Csendélet a műhelyben Sok szép lábat látott ez a tükör ..Kézbe kopnak, kézhez idomulnak a szerszámaink"