Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Balázs István: Békebeli kaptafák

Mészáros József névnapi díszoklevele mindenféle bőrdarabok hevernek. A kovácsoltvas állványzaton egy vég elegáns „Mészárosféle" csomagolópapír nyugszik. A mennyezetig érő polcokon címkés dobozok sorakoznak — „ezek valamikor mind cipővel voltak tele". Felemelek az asztalkáról egy-két szerszámot, s próbálom kitalálni, vajon melyik mi célt szolgál. Horváth úr kisegít. — Ez itt az ampasz. Felmelegítjük, úgy fényesítjük vele a cipők sarkát. Az meg a snittvas. Melegítjük, viaszhoz dörzsöljük, aztán a cipő szélihez. Úgy szép fényes lesz. Fenőkő, késár, szögezőár, varróár — rakosgatja egymás mellé az öreg jószágokat. — Saját szerszám mindegyik, ezekkel szabadultam, csak kést vásároltam olykor, mert az gyorsan kopik. Úgy van ez nálunk is, mint a többi iparosnál. Kézbe kopnak, kézhez idomulnak a szerszámaink, ha nem muszáj, nem bajlódunk újjal. Most már csak javítást vállalok... Pedig annak idején micsoda cipőket készítettem! Még grófnő is akadt a kuncsaftjaim között! Annak a cipőnek a kapfatája odafönt van a többi mellett, a galérián. Egyébként amit ott látott, varrógépet, egyebet, a Mészáros úr hagyta hátra. Szívós ember volt, és nagyszerű cipész! Kilencvenkét éves korában hunyt el. Négy héttel a halála előtt még dolgozott! A lánya, Ilonka nyugdíj előtt áll. Ő hívta ki a műemlékeseket. * így jutottam el Ilonkához — azaz: Mészáros Ilonához — aki szintén a bőrös szakmában dolgozik, a bőr-külkereskedelemmel foglalkozó Tannimpexnél. Bár — mint mondja — ez csupán a véletlen műve. Hajdanán komolyan készült rá, hogy társul az édesapjával. — Úgy terveztük, apám a cipőket készíti, én meg az üzletet irányítom. Szegénynek az élete értelme volt az az üzlet. En a végmunkákat végeztem nagy élvezettel. A minták lyuggatását. a viaszolást, suvickolást, amitől a talp ragyogó fényes lesz. Saroküzlet volt a miénk, azért tetszett meg apámnak. Hozzánk járt a fél második kerület, helyesebben az úgynevezett felső-középosztály, a Bárányék, a Schellerék — csupa doktorok —, aztán jónevű zenészek, művészek, a GYOSZ titkárára is emlékszem. — Előttem van még a környék is, a régi Irma tér — így hívták a mai Mária teret —, a lóvasút, melyet a Batthyány tér és a Széna tér közti emelkedőn három lóval húzattak fel; a Mária-szobor körüli hatalmas gesztenyefák, a térbe torkolló macskaköves utcák, a masszív, egyemeletes házak sora. Mára csak mutatóba maradt néhány. Pedig utcai frontjukon hány, de hány kedves műhely érdemelte volna meg a védettséget. Ott volt például Fetsch György kádárműhelye a Del Medico-ház mellett, a Batthyány utcában. Aztán a Váli címfestő, a Fábián és utóda pékség — ha most olyan kenyeret sütnének —, Perge bácsi képkeretezőuzlete, Gravács ur Iskola utcai papírboltja. Mogorva ember volt az öreg, soha egy mosolyát nem láttam. A fiából mégis micsoda színész lett... ! A Bilicsi Tivadar. Jószomszédi, szinte családias közösségben éltünk. A szabó megcsinálta apámnak az öltöny ruhát, ő meg neki a cipőt Este találkoztak a Batthyány téri ipartestületben, abban a házban, ahol most a Casanova bár van. Oda járt át apám kártyázni, beszélgetni minden áldott nap, miután este hétkor lehúzta a redőnyt. — Benéz-e olykor a volt műhelyükbe? — Szinte soha. Csak akkor viselem el a múltat, ha nem jelenik meg előttem. A védetté nyilvánítás azonban nagyon sokat jelentett a számomra. Jó érzés tudni, hogy a mi kis üzletünk sorsát mások is a szívükön viselik Az igazgatási osztályon megígérték, hogy csakis szakmabelinek adják át apám és Horváth úr műhelyét. "36