Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Balázs István: Békebeli kaptafák

A szerző felvételei HONISMERET BALÁZS ISTVÁN Békebeli kaptafák mellvéd mögött dolgozott Horváth úr. Egy zsinegre kötött kosárkában húzta fel és eresztette le a cipőket. Az utóbbi időben, hogy nem bírta már a csigalépcsőt, leköltözött a földszintre, a hajdani üzlettérbe. Pár héttel azelőtt, hogy elesett szegény, asztalkája mellé húztam az egyik Thonet-széket, és beszélgetni kezdtünk. Bókoltam az öregnek: ,,.. .milyen jól tartja magát... hallom, még Csepelről is járnak ide..." Lehűtött a válaszával. — Ezerkilencszáz forint a nyugdíjam. Abból nem lehet megélni. Meg odahaza egyedül is volnék. Aztán . . . szükség is van még ránk, öregekre. Ki megy el suszterinasnak máma? — Miért éppen ezt a mesterséget választotta, Horváth úr? — Hazatért egy cipészsegéd a szülőfalumba, Ácsra, és szép kis házat épített a félretett pénzéből. Hát ha ilyen jól megy a cipészeknek — gondoltam —, én is cipész leszek. Pedig szerettem tanulni, jól is tanultam, és magam is sokat hallottam a mondást: „Ha nem tanulsz, mehetsz suszterinasnak!" Csakhát apám cukorgyári munkás volt, két forint napszámért dolgozott, s Jó néhány éven át volt egy különös kedvtelésem. Szerettem cipőt javítani. Lesni ugyan sosem lestem, enged-e már a ragasztás valahol, ám ha cipőim ilyenformán tiltakoztak viselésük ellen, mindig szívesen nyitottam be Horváth András vízivárosi műhelyének századeleji díszletei közé, s élveztem a hely bensőséges hangulatát, a filléres kuncsaftot is megbecsülő udvariasságot, amiről az idős cipész csak nem akart leszokni... Egy kopott lépcsőfok íratta át velem a jelen időt múlttá: Horváth bácsit munkába menet baleset érte. Megoperálták, s most az egyik szanatóriumban lapozgatja a Bibliát, s másik kedves olvasmányát, az Élet és Tudomány összegyűjtött évfolyamait. * Mialatt a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum munkatársa gondoskodik a műhely eredeti portáljának elszállításáról — melyet a ház legutóbbi renoválásakor, sajnos, „korszerűre" cseréltek ki —, és egy nádfonatú ládába gyűjti a fiókokból előkerülő kincseket — régi okleveleket, üzletkönyveket, mértékfelvevő űrlapokat, cégjelzéses cipőfűző kampókat s még számtalan aprócikkét egy hajdanvolt világnak —, egyre-másra nyitják ránk az ajtót a környékbeliek: „Mi történt Horváth úrral? Az ipart is visszaadta? És lesz helyette valaki?" — Horváth úrnak — bár reméljük, felépül — most már pihennie kell — válaszoljuk. — Olyasvalaki kellene a helyére — mondja a muzeológusnő —, aki nemcsak a szakmáját érti, hanem szeretné, óvná is ezt a páratlan berendezést. * Három éve fedezték fel a muzeológusok Horváth úr „szigetét". Védetté nyilvánították az 1912-ben berendezett cipőboltot és műhelyt. Az okmány szerint védettséget élveznek a bútorok, a vörhenyes mahagónira színezett, puhafából készült faburkolat, az üveggyöngyökkel díszített bronzcsillár s három magyar Thonet-szék. Mint a szakvélemény írja, a berendezés a csillárral együtt az úgynevezett „lineáris kései szecesszió" vonásait mutatja. * Néhány esztendővel ezelőtt még a galérián, a mahagóni színű 34