Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Juhász Pál: Kenni vagy nem kenni?— Nem erkölcsi kérdés

JUHASZ PAL „Kenni vagy nem kenni?" Nem erkölcsi kérdés! Lukács Ottó írása (Kenni vagy nem kenni? Budapest, 1981. 4. sz. 29. I.) kedvet ébreszt a továbbgondolásra és a vitára. Majdnem tíz év óta használjuk a gazdasági valóság leírására a második, harmadik gazdaság fogalmát, mégis óvakodunk tőle, hogy e fogalmak alapján rajzoljuk föl életünk gazdasági szerkezetének képét. Lukács Ottó egy markáns részletét mutatta föl ennek a képnek, de magányos részletét, s így, félek, nem világos, hogy mi a tennivalónk. Korrupció, eltulajdonítás, magánmunka vállalati rezsivel, hálapénz, adócsalás, umbulda és spekuláció — ezek az elosztás „harmadik szektorának" szépen katalogizált jövedelemszerzési formái a cikkben. A hét formából négy feltűnően jelen van minden pénzgazdálkodást folytató társadalomban, három (a hálapénz, a rendkívül rokon természetű eltulajdonítás és a vállalati rezsivel végzett magánmunka) inkább az Elbától keletre levő társadalmakban konzerválódott. Könnyen úgy tűnhet, hogy szívós jelenlétüket részben a történelmi hagyomány magyarázza, részben a pénzgazdálkodás és az emberi természet. Lukács Ottó. hogy e banális magyarázatokat elkerülje, a nálunk fellépő sajátos okokat hangsúlyozta: gazdasági mechanizmusunk és demokráciánk egymással összefüggő gyengeségeit, személyi jövedelemadó-rendszerünk tökéletlenségét és büntetőjogunk erélytelenségét. Igaza van, de mégsem hiszem, hogy szabályozómódosításokkal, jövedelem- és vagyonnyilvántartások összekapcsolásával és szigorúbb büntetésekkel — legalábbis, ha elsősorban ezeken a területeken kezdeményezünk — javítanánk, sőt, ha a személyes jövedelem kézben tartásának büntetőjogi eszközeit helyeznénk előtérbe, még rontanánk is a helyzeten. Nézzük, például, a korrupció kérdését. Hogyan lehetne érzékletesen megfogalmazni a korrupció fogalmát, ha a gazdaság és igazgatás szervezetei és feladatai oly mértékig összefolynak, mint nálunk? Ha Lukácshoz hasonlóan fogalmazunk, korruptnak kell tekintenünk a példái közt szereplő elnököt, aki saját szövetkezetét lopta meg, ahelyett, hogy tolvajnak minősítenénk. Korrupciónak vehetnénk az eltulajdonítás, a hálapénz és a vállalati rezsiben végzett magánmunka eseteinek zömét is. Ilyen definíció alapján a meghatározott, angol mintájú korrupcióellenes szankciók olyan helyzetet teremtenének, amelyben a politikai vezetés különösebb kivizsgálás nélkül bármikor eltehetné az útból a gazdasági élet szereplőinek nagy részét. Hiszen minden üzleti döntés előnyhöz juttat egyeseket, s háttérbe tolja mások érdekeit. Világosabb lenne a helyzet, ha az idézett angol törvényekhez hasonlóan a korrupt minősítést csak köztisztviselőre alkalmaznánk. (Akkor, persze, Lukács Ottó példáinak egy része nem ehhez a címszóhoz tartozna.) Ebben az esetben sem tudnánk azonban az igazgatási döntés tartalma és eredménye alapján megnyugtatóan minősíteni a döntéshozót, mert túl gyakran kénytelen személyeknek, cégeknek kedvezni, hogy hivatali feladatát elvégezze. Nemcsak akkor törődik bele az irreális számlába, ha a bevételből ő is részesül, hanem akkor is, ha a nyári szünetben el akarja végeztetni az iskola felújítását. Nemcsak a haveri körének juttat olcsó telket a város üdülőövezetében, hanem azoknak a vállalatvezetőknek is, akik így „közel kerülvén a városhoz", majd ipart telepítenek oda, vagy megoldják a város egyéb gazdasági gondjait. Kívülről nézve általában szinte lehetetlen eldönteni viszonyaink között, hogy a köztisztviselőt az ügybuzgalom vagy az önzés hajtja. E kettő az egyén motivációjában valószínűleg nem válik külön. Viszonyainkat kell alakítanunk úgy, hogy a közösség értékelni tudja: az „önző" tisztviselő akciója használt-e v-agy ártott az ügynek. Igaza van Lukács Ottónak: elsősorban nem a hiány okozza közviszonyaink zavarosságát. Ellenben e viszonyok okozzák a hiányt. Példáinkban, ha a tisztviselő a beérkezett árajánlatok alapján ad iskolatatarozási megbízást a vállalkozónak, s nem piactól független árszabások alapján kalkulál, vagy ha a város nyílt pályázaton hirdeti meg terveit, s ebben esetleg még olcsó üdülőtelkeket is felajánl a pályázóknak, és ha létezik a vállalatok között verseny, akkor nem alakul ki a kísértő gyakorlat. Persze, akkor is lenne korrupció, de nem lenne reménytelen a tettenérése. Igaz, ha példáink mélyére nézünk, kiderül, hogy vállalat is kerülhet közhivatalhoz nagyon hasonló helyzetbe. S így vezetőinek korruptsága hasonlíthat a közhivatalnokokéhoz. Hiszen miért kényszerül az igazgatás egy-egy gazdasági kérdés megoldása érdekében vállalatvezetőket korrumpálni (jobb esetben vállalati kollektíváknak kedvezni)? Mert csak az adott vállalat révén oldható meg egy-egy ügy. Az igazgatás, mivel feladatának hitte a gazdálkodást, olyan vállalatszervezetet hozott létre, amelyben minden régióban, minden feladatnak szinte egyetlen felelőse van. Vagyis majdnem minden vállalat és szövetkezet — legalábbis egy-egy körzetben — monopolista. Az ő dolga, hogy ágazati és regionális feladatainak eleget tegyen, de más ezt nem is igen tudja megtenni. Az eredmény: a vállalatszervezet ki van szolgáltatva az igazgatásnak s az igazgatás a vállalatszervezetnek. Egyik vezetés „korrumpálja" a másikat (és viszont), hogy intézményük ügyei előrehaladjanak. De nevezhető-e ez egyáltalán korrupciónak ? Vagy csak akkor nevezhető annak, ha az intim és informális ügyintézések e tömegében nyíltan van szó magánalkuról? Ez a helyzet nem felel meg sem a gazdasági szervezetek, sem az igazgatás szüntelenül változó feladatainak. Hiába vágtuk át a gazdasági mechanizmusreformmal a formális kötelékeket, ha mindkét intézményrendszer ennyire őrzi szerkezetében a múltat. Az igazgatás és a gazdaság intézményrendszerének erőteljesebb szétválasztása, a kettőjük közti kapcsolat áttekinthető és nyilvános formákra egyszerűsítése hatékonyabb eszköze volna a korrupció elleni harcnak, mint a büntetőjog fejlesztése (noha biztosan az is használna). Persze ehhez nem elég szabályozókat módosítani. Intézményrendszerünk céltudatos átalakítására van szükség. Hogyan juthat az ember jövedelemhez? Legáltalánosabban úgy, hogy munkaerejét egy szervezet rendelkezésére bocsátja, s a munkáltató a jog, a szokás és az egyéni alku teremtette korlátok között úgy-ahogy hasznosítja a munkaerőt, s úgyahogy fizet használatáért a munkavállalónak. S mert ez a fizetség kevés, s mert a piac igényli, az ember terméket vagy szolgáltatást is értékesít: zöldséget vagy újságcikket termel, házépítésnél segít, és villanyt szerel. De sem a munkaerőpiac, sem az árupiac nem személytelen. Valakit alkalmaznak tisztviselőnek, orvosnak, eladónak, szerelőnek, s az is személy, aki a szükséges palántát, cikket adja, ért a cserepezéshez, aki jön, ha leállt a mosógépem. Az ember nem csupán rabja, hanem gyakran monopolistája is annak a társadalmi szerepnek, amellyel az újratermelési folyamatban részt vesz. S ha monopolista, miért mondana le a monopolista járadékról? Az ember tehát bérén és árujának árán kívül járadékot is realizál. S mint vevő a jövedelmét sem csupán az áruk és szolgáltatások értékének megtérítésére költi, hanem járadékot is fizet. Persze csak átmeneti az árutulajdonos járadéka (ha egyáltalán van), hiszen más is megjelenik ott árujával, illetve más is megtanulja, kitalálja az addig járadékot biztosító eljárást. Új meg új csoportok tagjai mobilizálódnak. S ha igaz, hogy nálunk a járadékformák szokásjoggá rögzültek, állandósultak, akkor nálunk is fogyatékos a piac és a demokrácia, ahogy Lukács Ottó is megállapította. Ám hol van a világon tökéletes piac s az egyén mozgását csupán közösségi normákkal korlátozó demokrácia? Éppen a termelőeszközök társadalmi tulajdonának talaján lehet kialakítani azokat a formákat, amelyekkel megközelíthetjük ezt az ideált. Az első, második és harmadik ökonómia kategóriája azt fejezi ki, hogy társadalmunkban elkülönülnek a jövedelemformák, de — a történelemben először — úgy, hogy ez nem jelzi egyúttal osztályok elkülönülését. Társadalmunk még csak bérmunkán alapuló és kisárutermelő szektorra sem bomlik. Inkább az a jellemző, hogy ugyanazok a személyek a gazdaság különböző színterein szerepelnek. Majdnem minden család úgy gazdálkodik munkaerejével, hogy mindhárom lehetőséggel számol: munkavállalással, családi gazdálkodással és azzal, hogy olyan társadalmi szerepre (szakmára, beosztásra) tör, amellyel javulhat egyenlege a járadékok forgalmában. E jövedelemszerzési formák — gazdaságilag igen célszerűtlenül — a három szín-30