Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Dr. Ficsor Mihály: Utóirat a Hilton-ügyhöz

Utóirat a Hilton-ügyhöz téren önállóan jelentkeznek, csupán a háztartásokban alakítanak ki kombinálódó stratégiákat. Ez a mi szempontunkból azt is jelenti, hogy a harmadik ökonómia Lukács Ottó által felsorolt hét típusából hat beépült a szokásjogba is (csak a korrupció kivétel). A familiáris erkölcs megköveteli, hogy a családtagok alkalmazkodjanak hozzá, éljenek vele. Célszerűtlen volna hadakozni létező erkölcs és szokásjog ellen moralizálással és írott joggal. A családok, egyének gazdálkodási síkjainak ezt a tartós elkülönülését elsősorban az okozza, hogy intézményrendszerünkben mereven különválnak azok a gazdasági és jogi formák, amelyekben a bérmunkára alapozott nagyszervezetek s amelyekben az egyének, családok közvetlen árutermelése vagy szolgáltató tevékenysége folyik. A gazdaság azonban szükségképpen egységes: a piac és a termelési folyamatok (hiába szabályozzák részletenként) egységbe kényszerítik a gazdasági cselekvéseket. Az egység azonban gyakran csak a jogi szabályozás ellenére, mindenképpen az informális együttműködések rendszerében tud megvalósulni. S a szabályoktól eltérően kooperáló gazdálkodók nem tudnak (s gyakran nyilván nem is akarnak) valamilyen elvont morált érvényesíteni. Ez és a hivatalos vállalatszervezet monopolizáltságának magas foka kényszeríti ki a „harmadik gazdaság" elosztási formáit. S az újratermelési folyamatokat biztosító „korrigáló elosztás" során óhatatlanul fölösleges és így igazságtalan újraelosztás is történik a kiváltságos szervezeti és piaci helyzetben levő személyek javára. Lukács Ottónak igaza van, amikor a jövedelemadózás formáinak tökéletlenségére figyelmeztet. Ezeknek fő gyengesége abból fakad, hogy két külön adózási rendszer létezik: a vállalatoktól származó kereseteket elsősorban a vállalati jövedelemszabályozásban adóztatják, a hivatalos magántermelést pedig a tevékenységi formánként megállapított jövedelem után. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy a vállalaton keresztül elvont adó sem alapul tényleges jövedelmeken, hanem átlagjellegű és növekményt kifejező mutatókhoz kapcsolódik, érzékelhetjük, hogy következetes jövedelemadózás csak az egész csomó átvágásával lehetséges. (Persze, minden jövedelemadózási rendszerben van mód a csalásra, és az egyáltalán nem ritka határhelyzetekben teljesítmény-visszafogásra késztet. így valószínűleg igaza van Liska Tibornak abban, hogy a jövedelemadózás helyett a társadalmi vagyon használatáért fizetendő járadékok, kamatok rendszerét kellene bevezetnünk.) Intézményrendszerünk továbbfejlesztésekor ügyelnünk kell arra, hogy az egyéni termelőtevékenység két síkjának skizofrén szembenállása oldódjon, mert ez kikényszeríti az eltulajdonítás, a vállalati rezsiben végzett magánmunka, a hálapénz s egyes korrupciós formák újratermelődését. Megfelelő formákba kell öntenünk a társadalmi tulajdon és a magán- vagy csoporthasználat kettősségét; és oldanunk kell azt a feszültségcsomót, amely abból fakad, hogy hierarchia vezeti a munkaszervezetet akkor is, ha annak külső kooperációs rendje, pi^ci kapcsolatai személyes érintkezésekben valósulnak meg. Vannak már — ha egyelőre nem is tökéletes — formái az első és második ökonómiai sík összekapcsolásának, és így a „harmadlagos elosztási formák" megszüntetésének is. Ilyen a szerződéses bérleti rendszer, amely nyílt licitre épül, s ilyenek azok a csoportvállalkozások, amelyekre egyes szövetkezetek vállalati tevékenységüket fölbontják. A szükséglethez képest azonban e néhány forma kevés, és elterjedtség! körük nyomasztóan szűk. „Úgy gondoljuk: a .szenzációnak' vélt híradást követő gyors, átgondolt, célravezető intézkedéseket a közvélemény megnyugvással fogadta." Ezzel a mondattal zárta le az Esti Hírlap a Hilton Szálloda hatodik emeleti termeinek átépítése körüli vitát. Nem áll szándékomban, hogy a közvélemény nevében nyilatkozzam; örülök ha tényleg megnyugodtak a kedélyek. Talán ok is van rá, hisz — éppen a jótékony sajtónyilvánosság hatására — végül is megszelídült a szállodát kezelő vállalat, és az átalakítással járó rombolás méreteit számottevően csökkentette. Ráadásul, arra is utalt a Danubius vezérigazgatónője, hogy a mulasztásokat elkövető munkatársak felelősségre vonása sem marad el. Annak, hogy én — a nyugodtnak feltételezett közvéleménytől eltérően — mégsem tudok könynyen napirendre térni a jogsértés felett, az az oka, hogy az ügy egyáltalán nem volt ritka szenzáció (legfeljebb a helyszín tette egy kissé érdekesebbé). Olyan reflexhibák megnyilvánulását láttam benne, amelyekkel elég gyakran találkozhatunk. A jogi szabályozás szerepének és értékének megítélésében általában két véglet fordul elő. Az egyiket a jog mindenhatóságába vetett hit jellemzi, ami túlszabályozásban, felesleges megkötések és eljárási szabályok előírásában nyilvánul meg. Ez az a táptalaj, amelyen vígan burjánzik a bürokratizmus. A másik szélsőség: félvállról kezelik a jogi rendelkezéseket arra való hivatkozással, hogy azok csupán formális akadályok. Sajnos, ezek is olyanfajta végletek, amelyek ahelyett hogy megszüntetnék, kölcsönösen újratermelik és erősítik egymást. Ebben a közegben jelenik meg a határozott menedzser típusa, aki fontos gazdasági vagy egyéb feladatokat kíván hatékonyan, célratörően megoldani, és evégett kénytelen átlépni azokon a szabályokon, amelyek indokolatlanul gátolják céljainak elérésében. Amennyiben a formális jogsértéssel járó feltételezett hátránynál nagyobb társadalmi előnyt ér el, az ilyen lépés, legalábbis utólag, igazolható. A sikeres vezetőnek egyébként is sok mindent megbocsátanak. Ennek sok buktatója van. Könnyen lehet, hogy a „hátszél" és az a tudat, hogy fontos feladatot hajt végre, eltompítja azt a képességét, hogy érzékelje a valódi különbségeket. ,,Az akadékoskodóknak úgysem lesz igazuk" jelszavával olyan jogszabályok figyelmen kívül hagyásáig is el lehet merészkedni, amelyeknek a megszegését sem a cél, sem az elérni kívánt eredmény nem igazolja, sőt, az is kiderülhet, hogy a jogsértés szükségtelen volt. Ilyenkor nem valamilyen eljárási formaságot szegnek meg, hanem más személyek vagy intézmények jogait csorbítják. A Hilton Tower-termének és Trubadur-bárjának átalakításánál ilyenfajta felesleges és indokolatlan jogsértés történt. Az épülettervezőitől nem kértek kellő időben hozzájárulást az átépítéshez, amire pedig a szerzői jogszabályok szerint szükség lett volna. A szerzői jogi törvény egyik alapvető szabálya, hogy ,,a szerző személyhez fűződő jogát sérti művének minden jogosulatlan megváltoztatása vagy felhasználása". Minden kétséget kizáróan vonatkozik ez az építészeti alkotásokra is. Ráadásul, ennek megállapításához nincs szükség külön jogértelmezési erőfeszítésekre, mert a törvény végrehajtásáról szóló miniszteri rendelet külön kimondja: ,Jogosulatlan megváltoztatás az építészeti alkotás... terveinek a szerző hozzájárulása nélkül történő olyan megváltoztatása is, amely a külső megjelenést, a rendeltetésszerű használatot vagy az üzemelést befolyásolja." Semmi kétség afelől, hogy a Hiltont kezelő vállalat ilyen jogtalan változtatáshoz látott, amikor az Esti Hírlap riadót fújt. A törvénysértést nem teszi meg nem történtté az a mindent elsöprő és mindenkit elnémító érvnek szánt és ezért sűrűn ismételgetett tény, hogy az átalakítandó étterem és bár nem volt gazdaságosan üzemeltethető, s rövid időn belül kaszinóvá kellett átalakítani. Mindez a legkisebb mértékben sem akadályozhatta a vállalatot abban, hogy idejében a KÖZTI-hez, a szálloda tervezőihez forduljon, ahogy a törvány megkívánja. Egyenesen érthetetlen, milyen alapon próbálhatta meg bárki is „szerzői érzékenységnek" vagy „akadékoskodásnak" nyilvánítani azt, hogy a tervezők — értesülvén az épületrész átalakításának megkezdéséről — tiltakoztak a hozzájárulásuk nélkül tervezett módosítás ellen. A szerzői jog által védett művek olyan egyéni, eredeti alkotások, amelyekben az alkotók személyisége is kifejezésre jut. Az alkotómunka személyes jellegére van figyelemmel a szocialista szerzői jog. amikor rendelkezések egész sorával gondoskodik arról, hogy az alkotások társadalmi felhasználásuk során is védelemben részesüljenek mindenféle változással szemben. Mi sem természetesebb annál, mint hogy ezt a jogot is ésszerűen kell gyakorolni. A szerzői jogi törvény külön is kimondja, hogy ,,ha a szerző a mü felhasználásához hozzájárult, a felhasználáshoz elengedhetetlen vagy nyilvánvalóan szükséges, a mü lényegét nem érintő változtatásokat köteles végrehajtani; ha e kötelezettségének nem tesz eleget, vagy nem tud eleget tenni, a felhasználó a változtatásokat hozzájárulása nélkül is végrehajthatja." A törvény tehát elvileg és gyakorlatilag is tiszta helyzetet teremt. Az átalakításokhoz való hozzájárulás megkérését mindenképpen kötelezővé teszi, de a szerzőt arra szorítja, hogy jogával rendeltetésszerűen éljen. A felhasználó, ha eleget tesz ezeknek a rendelkezéseknek, nemcsak azért jár el helyesen, mert a Magyar Népköztársaság törvényeit illik betartani, hanem az ésszerűség okából is. Az alkotók ugyanis számtalan hasznos ötlettel szolgálhatnak, s ez nemcsak az esztétikai szempontokra, hanem a változtatás gazdaságosságára is áll. Jó, hogy „ügy" lett a Hilton átalakításából. Ráirányította a figyelmet a műalkotások védelmére és a szerzői jogok tiszteletben tartásához fűződő alapvetően fontos társadalmi érdekekre. így a Danubius végül eljutott oda, ahol kezdenie kellett volna: a KÖZTI alkotóihoz fordult, és — ha a jogsértést meg az abból adódó erkölcsi és anyagi kárt már nem is lehetett semmissé tenni — olyan átalakításokban tudott megállapodni velük, amelyek az eredeti „háztáji" elképzeléseknél jóval előnyösebbek, kevesebb rombolással keresztülvihetők. Ami megnyugtató: a szállodát kezelő vállalat belátta hibáit, s vezetője ígéretet tett a jogsértés elkövetőinek megfelelő felelősségre vonására. Helyes döntés. Dr. Ficsor Mihály a Szerzői Jogvédő Hivatal főigazgatója 31