Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Szakolczay Lajos: A késes angyal

Pokolbeli kocsma, rézkarc, 1961 így jár minden próféta, rézkarc, 1956 tották pályamunkáit. A sok vereség csak megerősítette hitét: a mesterségbeli tudás nem elég, úgy kell festeni (rajzolni, írni), hogy az egész ember lássék! Az igazi én, mely nem fölvett póz, pillanatnyi látszatérdeket kiszolgáló hangulat, hanem igény a totalitásra. Elemzői ezért mondhatják, hogy művészetében az etikai és esztétikai szféra összefonódik; olyannyira, hogy legjobb műveiben (Németh Lajos szerint a Darázskirályban, Gitáros nőben és az Asszony ékszerteknőssel című kompozícióban) a Van Gogh és a Dosztojevszkij típusú művészekhez közelít. Kényes és büszke. Szenvedélye a világot fölhabzsolni akaró emberé. Ha a Bernáth és Szőnyi festő tanszak (gúnyos mosolya adja csak a jelzőt: címzetes, nemzetes!) úgy véli, hogy ecset nem való a kezébe, nem riad meg az új szerszámtól. A magyar és az egyetemes művészet is sokat köszönhet a Kondort eltanácsolóknak, az ő „munkájuk" — mindmáig érthetetlen kicsinyességük •— nélkül szegényebb lenne a modern rajzművészet egy iskolateremtővel. Mert Kondor a grafikában iskolát teremtett: tartást adott és példát. A vonalháló — címmel is jelzett — „romantikus tanulmány"ban a mítosz modern tartalommal telítődik. Vagyis a szimbólumvilágban ott lehet egy-egy középkorra és reneszánszra utaló motívum, de a mű a mai kor emberének borzongását tudatosítja. Kondor „romantikus" ihlete arra is választ ad, hogyan szaporodtak el a gépek, az egyszerű emelőkből (csigákból, tornyokból) miként lesz a rakétakilövő szerkezetre emlékeztető, nagyon is komor „tákolmány". A szárnyas angyalok — modern Ikaroszok — az ember (isten-ember) törékenységét hirdetik; a veszélyt: bárki bármikor lezuhanhat; nem feltétlenül szükséges ehhez a Hieronymus Bosch szörnyeit újratermelő közeg. A rézkarc, ez a nemes, technikailag nem a legkönnyebb forma, a tisztázást segítette; méghozzá úgy, hogy meglendítette a művész fantáziáját, ugyanakkor az anyag — a fémlemezt karcoló tű, a festék fölvitelével némileg objektivált hatás — megismerhetőségét sugallta. Változhatott, később változott is, a vonalhálók sűrűsége, a korai lapok gótikus („szálkás") tornyait fölválthatta egy öszszetettebb technika festőisége, de megmaradt a feszültség, a magánemberi és közösségi gondokat kibeszélő szenvedély. Kondor szárnyas figurái akkor tűnnek föl a karcolt lapokon, amikor Juhász Ferenc már behatóan vizsgálja a szitakötők szárnyának szerkezetét, és szabadságvágyának kinyilvánítására Ódát ír a repüléshez. Kondor repülésvágya azonban nem mindig — legtöbbször nem — a fenség az elérhetetlen, megközelíthetetlen méltóság, vagyis egy kiemelt helyzet óhajtása. Pátoszába ironikus hangok vegyülnek: ami eddig szép volt, az egyszerre csak rúttá válik, az ünnepek és hősök — tragikomikus a helyzet — kettős léttel megvertek: fennköltek, s ugyanakkor le vannak fokozva. Később, az életmű ismeretében előrehaladva, egyre inkább kitűnik: Kondor csak ellentéteinek (angyal-ördög, jó-rossz, rend-káosz stb.) fölvállalásában — Németh Lajos szavaival: „összefoglalásában" — romantikus, vagyis abban, ahogyan ellentétpárjai vizuális metaforaként minduntalan visszatérnek. Máshonnan nézve: könyörtelen ítélkező, ki az egyes motívumok (kés, kerékbetörés) rendszerbe foglalásával növeli meg látomásának értéket. Közelítése a világhoz sokkszerű, tele kétellyel, sokszor vad, megmagyarázhatatlan indulattal ; de ahogy az érző, szenvedő ember szubjektumát — görcsét, halálfélelmét s különféle traumáit — egyetlen angyali mosollyal a társadalmitörténelmi emberre tudja áttranszponálni, nagysága is megmutatkozik. A filozófia mint átvilágító — szinte katartikus élményt nyújtó — szenvedély! Váratlan, meghökkentő, de néha telitalálatos is ez a kivetítés. A Valaki önarcképei, ez a tiszta, nagy felületekkel ható monotypia-sorozat, már megszületése előtt is rajzolódott. Embertársaiban is meg-meglátta saját arcát a művész. Az időélmény felfokozottsága teszi Kondor Béla univerzumát tágassá: múltat, jelent, jövendőt szikráztat össze. S ez az „elbeszélő modor" — más is figyelmeztetett rá — erkölcsi kényszernek érzi a nagy vonulatok (társadalom, történelem) föltárását. Végső soron bármilyen műfajban szólaljon meg az alkotó, egyetlen szenvedély keríti hatalmába: az igazság, vélt igazának formába öntése, megszólaltatása. A többi már csak mesterségbeli tudás: forma- és ritmusérzék, hanghatás kérdése. Kondorban mindig két ellentétes pólus viaskodik: a képek szerkezetét düreri pontossággal vigyázó angyal és a többnyire Blake-re visszautaló, látomásait képekben megélő ördög. Totalitásélmény, mesteremberi megbecsülése szerszámnak, tárgynak, és a zenében — a muzsikálás Rosszat eloszlató gyönyörében — föloldódó ember otthonossága; Mindez keretezheti —- hol élesíti, hol árnyalja — az általunk rajzolt Kondor-képet. De összességében sem tehet annyit, mint egyetlen — némiképp öniróniát is bújtató — Kondor-verssor. íme: „Blake úr egy baltával kezeügyében az Úristennel mosolyog össze épp." Félelmetesen rossz hangzata attól kap értéket, hogy a költő a — szándékolt — furcsa szórendben fedezi föl magának a zenét, melyet — bizonyítja a Air. Blake egésze — olyannyira komolyan vesz, hogy a „csö-23