Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Kolozsvári Papp László: Áttűnés

Párhuzamos emlékezés is hittem igazán, hogy a férjem ilyen sokáig elmarad. Sűrűn jöttek a levelek, mindig más cím volt rajtuk, mint ez már lenni szokott. Két év után egyszer csak úgy döntöttem: a férjem jöjjön haza! Mérlegeltem, latolgattam, mivel elmenetele óta nem keresték, hátha el is feledkeztek róla. És már nekem is kezdett kibírhatatlanná válni az egyedüllét. A férjem megpendítette, hogy „ha továbbra sem indul be az üzlet" Bécsben — ami azt jelentette, hogy az elhelyezkedési viszonyok az ő szakmájában is nagyon kedvezőtlenek — esetleg továbbmegy Németországba vagy Csehországba. De én nem akartam, hogy világ vándora legyen! Ment a levél — és jött a férjem! Néhány napi pihenőt engedélyezett magának, aztán elindult munkát keresni. A legtermészetesebb az lett volna, ha valamelyik nagy gépgyár alkalmazza. El is ment a Lángba, de az öreg Láng Guszti megmondta: ne is próbálkozzék, mert csak megalázza magát. „Maga azóta is feketelistán van; a munkások közelébe sem engedhetjük!" Hát a feketelista után jött a feketeleves! Nem tudnám megmondani, meddig tartott ez az állapot. Férjem hol az utcákat rótta, hol ki sem mozdult a házból. Néha alkalmi megbízásokat kapott. Egy napon bekopogott hozzánk Boocz főbizalmi felesége, és elmondta: most fogják a férje, a volt fegyvergyári termelési biztos perét tárgyalni — és engedjük meg, hogy a férjemet nevezze meg mentesítő tanúnak. A férjem azonnal beleegyezett. Mikor a tárgyalásra indult, kétszer is megcsókoltuk egymást, mert tisztában voltunk vele, hogy milyen könnyen lehet egy tanúból terhelt... A bíró szerencsére nem tudta, hogy a „főmérnök úrban" ugyanolyan „bűnöst" foghatott volna, mint a vádlottban. Boocz főbizalmi megúszta két év börtönnel. Aztán a férjem egy privát cégnél kapott állást, és megvolt a rendes megélhetésünk. Felneveltük a fiunkat — ő is mérnök lett —, de mire megkapta a diplomáját, behívták katonának, és elesett a harctéren. Huszonnégy éves volt. Úgy vélem, el kellene még beszélnem néhány adalékot a férjem ifjúkoráról. Jó tanuló volt, a Barcsayba járt; a régi Pekáry-házban laktak, egy kétszobás lakásban; az egyik szobában volt a szabóműhely, ahol éjszaka a szabólegény aludt — a másikban laktak a szülők hat gyerekkel! Tanulni a műhelybe ment, ott meg a varrógép lármája zavarta. Ott tanulta meg viszont az Internacionálét, melyet a szabólegény naphosszat fújt. A férjem azt állította, nem is tudott a fiú más „nótát". Mindennek ellenére nemcsak leérettségizett, hanem az egyetemre is beiratkozott. Amikor hazament, kiderült, hogy a gépészmérnökire inskribáltatta magát, „mert a többi iskolatársak is oda iratkoztak!"... De megtartotta hajlamát az építészet iránt is. Sok mindent tervezett a fegyvergyárban is. Már ott megmutatkozott szociális érzékenysége. Panaszkodott nekem: a Vezérrel „milliméterharcot" kell vívnia, mert az mennél több gépet bele akar préseltetni az új gépcsarnokba. Ennek a munkás láthatja kárát, mert a keskeny utak életveszélyesek. A Tanácsköztársaság bukása és a bújkálás után, amikor Bécsből hazajött, a férjem felment a Kereskedelmi Bankba, mely a fegyvergyár pénzügyi érdekeltségéhez tartozott. Próbált valami nyugdíjat, végkielégítést vagy felmondási pénzt kieszközölni magának. Mindent megtagadtak tőle. Sőt, a szemére vetették, hogy „elherdálta a gyár pénzét", mert futballpályát, mosdókat és — mondani is borzasztó! — vécéket csináltatott a munkásoknak... Tudni kell, a fegyvergyárban már akkor négyezer munkás dolgozott, akik elegendő W. C. híjában a gyár mögötti üres telken végezték szükségüket! És külön felhozták ellene: a férjem „ellopta" a Vezér egyik fényképezőgépének a tokját! Említettem már: amikor férjem elfogadta az igazgatói szobát, tanúk előtt összecsomagolta a Vezér íróasztalából az összes személyes holmit és azt hivatalosan elküldte neki. Azóta is, ha-a Farkasréti temetőben elmegyek a Frommer sírja mellett, mindig megkísért a gondolat, hogy leteszek a sírra egy üres fotótokot — és elnevetem magam! A férjem 1952. február 8-ról 9-re virradó éjjel halt meg, 73 éves korában. Az utolsó években a Műszaki Dokumentáció lektora volt. Utolsó munkáját halála előtt néhány órával befejezte — ahogy munkatársai mondták: azt is hibátlanul. KOLOZSVÁRI PAPP LÁSZLÓ ATTUNÉS Ha nem megyek haza, néha kimegyek a futballmeccsre. Né, hogy felütötted a fejed!... Igen, igen, oda. Hogy sohasem említettem, sohasem szóltam, hogy gyere velem? Valószínűleg azért, mert én sem vagyok tisztában azzal a vonzódással, izgalomfélével, amely kivisz a stadionba, s ott tart órákon át. Magamban olykor görög-rómaiasan stadiumnak nevezem a „tettek" eme színhelyét, s ezen a ponton máris elválik bennem a sporteseményt néző, élvező ember illetve a tiszta szabályt, az érték viszonylag tiszta érvényesülését hűvösen figyelemmel kísérő ember. Amint eszembe jut, hogy ezt a délutánt ott viszi el az ördög, átbizserget az izgalom. Távoli, időben és történelemben egyaránt messze szakadt korból származó izgalom. Volt egy kor Magyarországon, az én gyermekkorom, amelyben a tisztességes ember egyetlen örömet érezhetett csak: a focigyőzelemét. Mintha köd borítaná ezeket az emlékeimet. Persze, az emlékezet csalafintasága. Nem úgy idézi elénk az eseményt, ahogyan az megtörtént, hanem azzal együtt, amit utólag megtudtunk róla. Akkor nem volt pénzem meccsre járni, maradt tehát a rádió és Szepesi György. Vannak korok, amelyekben a legnagyobb lelki nyomorúság a legszélsőségesebb boldogság tőszomszédságában tanyázik. A tűrés határáig kényszerített lélek néha létérdekeinek is fittyet hány, fölhagy az önvédelmi kétszerkettő morzsolgatásával, s átvált, átcsapódik, mint a vasúti váltó, át a vélt örömbe és kiteljesedésbe, mégha ez az út balesettel fenyegeti is. Valamikor így adtuk föl mindennapi életünk gondját-baját, szorongását, s helyeztük át magunkat a tündérmesés és terméketlen önkívületbe. Szorosan a szomorúfűz vonalait idéző rádió mellett helyezkedtem el, s anélkül, hogy sejtelmem lett volna, mit várok, mit kapok, repesztő boldogság járt át. Megszűnt az iskola mostohasága, elfeledkeztem arról, hogy nincs apám, nem igényeltem anyám lelki melegét... Végül is, ez a kusza érzés az egyetlen makulátlan közösségi élményem, s ezzel már akkoriban nem voltam megelégedve. Hogyan lehetséges, hogy a közösségben való föloldódás csak zavaros érzések formájában lehetséges ? Hogyan lehetséges az, hogy a társadalom minden kommunikációs csatornáján felém zúdított kollektivitásra való felhívás elemi undort és idegenkedést vált ki belőlem, s vált ki mindazokból, akiket egy kamasz érzékelő képességével őszintének érzek? Akkor, amikor majd belebújtam a rádióba, győzelmeinkkel takaróztam, azokkal ringattam álomba magamat, s azokból csak egy újabb hétköznap kietlensége szakított ki, akkor persze még nem voltam tisztában a pótszer fogalmával, ötvenes éveink focisikereiből a hiány vicsorított rám; a nyers szólamokra rácáfoló még nyersebb valóság. Nem szerettem azt a világot, s eszményínségem kapásból tárgyiasult a zöld gyepen folytatott tiszta játékban. Abban, hogy győzhet a jobb, s abban, hogy a tisztes győzelem magyar. Apám nem is követhetett volna el nagyobb hibát, mint hogy magyarnak nevelt. Bár ugyan minek nevelhetett volna ? Persze, átengedhetett volna a társadalomnak és iskolának; csináljanak belőlem azt, amit akarnak, ö azonban úgy vélte, hogy nemzeti érzés nélkül minden gyermeket kiherélnek, alkalmatlanná teszik az újabb szellemi utódok nemzésére. Az országépítésre és az ország megóvására. Ő persze figyelmen kívül hagyta, hogy kényszer alatt is lehet építeni. Ha élne, s megállna egy ötvenes években épített bérpalota előtt, azt mondaná: „Ez a ház nincs". S ha figyelembe vesszük, hogy a fal nem pusztán egymásra rakott téglákból áll, hanem az építők beledolgozott lelkéből is — bizonyára igaza is van. Persze, azok a falak állnak, s ez még sokakat megtéveszt, s a nagyvonalú és ellentmondást nem tűrő elégedettség érzésével tölt el. Míg foglalkozhatott velem, történelemmel tömte a fejem. Nem volt nehéz dolga, annál is inkább, mivel gondosifti megválogatta olvasmányaimat, sohasem terhelt túl csapásokkal, és sohasem vezetett az orromnál fogva a régi dicsőséggel. Később, a jó alapozás nyomán már éretten fogadtam huszadik századi történelmünk példátlan ficamait, s az elképesztő igazságtalanságokat, melyek fölött még ma is — nem tudom, mire alapozot-19