Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Kolozsvári Papp László: Áttűnés

ÁTTÜNÉS tan — nagyvonalúan tér napirendre történetírásunk. Lelkem sohasem öltött piros-fehér-zöld zászlódíszt, de pontosan éreztem, s később, apám letartóztatása után, pontosan tudtam, hogy ehhez az embercsoporthoz tartozom, ennek az embercsoportnak az a sajátossága, hogy magyarnak nevezi magát, s ez döntő mozgatója lehet valamiféle érdemes erőfeszítésnek. Ha bölcsen kezelik. Ezt az óriási erőt az én kamaszkoromban elpocsékolták. Mi több, újabb erőforrásokat fordítottak arra, hogy eltérítsék, a semmibe lövelltessék, gondosan vigyázva arra, hogy cseppje se váljék hasznos mennyiséggé. Féltek minden őszinte érzéstől, hát még ha tömeges érzés volt. Effélét, persze, a rádió mellett kuporogva, aligha érezhettem. Csak azt éreztem, hogy elemi erővel tör föl belőlem valami ősi jókedv; szeretet embertársaim iránt; az, amit mindhiába próbáltak iskolában és iskolán kívül, kacifántos szerszámokkal kipiszkálni belőlem. Éreztem, hogy apám iskolamelléki leckéi teret, tárgyat nyernek; s olyan hevesen és robbanásszerűen, hogy nem volt időm azon merengeni, hogy ez azért semmi, az országot mégsem alakithatjuk át egyetlen nagy focistatermelő üzemmé. S amikor rossz délutánokon — s melyik délutánom nem rossz ? — valahonnan, egy hajszálrepedésen előóvakodik belőlem az, hogy ki tudja, milyen fontos egyéb dolgom helyett (soha sincs semmi fontos dolgom; ezt csak szorongásom gondoltatja velem) meccsre menjek, a régi, gyermeki öröm jár át, libbent föl. Nem tart ferít sokáig, de már nem esem vissza olyan mélyre, mint előtte voltam. Tudom, hogy a gondolat pontosan oda, arra a helyre döfött bennem, amelyen a felhőtlen boldogság elraktározódott a többnyire megszeppent kisfiúban; s az korbácsolódik föl újra, amely már megnyugtatóan le kellett volna ülepedjen, el kellett volna enyésszen. A szakadék már kétségkívül nem akkora a világ és közöttem, mint volt kamaszkoromban. Vagy csak más ? Mi mással magyarázhatnám a fölöslegességben való újjáéledésemet ? Jó volna azt az érzést meglelni. Persze, nem lehet. Fonnyadozásom már a Stadi felé vezető úton megkezdődik. Nem szeretem az üvöltözést, de mondjuk, ez vele jár. A szomorúbb az, hogy mindig pontosan ugyanaz jut eszembe, ha a „magyarok, magyarok" kiáltással, s még időtlenségükben sem kedves versikékkel fölvonuló fiúkat látom. Az, hogy íme, ez az egyetlen hely a mai Magyarországon, ahol artikulátlan hangon, veszettül, révület-keresőn azt lehet ordítani, hogy „magyarok". Hol bujkál ez az érzés ezekben a gyerekekben; s vajon miért némulnak el laposakat pislantva, valahányszor egy rendőr tűnik föl a közelben ? Holott a rendőr ezért mit sem szól; legföljebb hivatástudata nem olvad le az arcáról. De tolerál! S ők mégis elhalkulnak, talán kedvszegetté válnak; mindenesetre ott sunyít már bennük az a békétlenség, unottság, amelytől megszabadulni indultak, vállukon zászlóval, szájukban butuska dallal, szívükben reménykedéssel — a tét nagy: bemegy-e a bőrgolyó a három léc közé! —; s fejükben életkorukat meghazudtoló érett megfontolással, óvatossággal. Ezt valahogy így fejeznék ki, ha ki kellene fejezniük: „tehet a világ egy szívességet". Ott állok, közéjük ékelődve, a metrón, s óramű pontossággal lep meg a csüggedés. Imádom a játékot és a játszó embert. De tessék: ez már nem játék. A játék, amelyre néhány óráig rábízzák magukat — s rábízom magamat én is — valamiféle hiányt pótol. A helyzet tehát már önmagában hazug. Aztán tudom, hogy be lesznek csapva — s velük én is —; felelőtlen, magas jövedelmű tacskók — focistáink — nyújtják majd számukra a kritikán aluli látnivalót. S fölöttük, láthatatlanul egy vastag vezérkar él ebből a középszerűségből, silányságból. Jól él, járja a világot, olyan előnyöket élvez, melyekről társaim a metrón — s én magam is — még csak nem is álmodnak. Nem is tudják, hogy ez lehetséges. A szájakról föl-fölröppenő „magyarok" kiáltás így válik egyre torzabbá, naivságában kétségbeesetté. A láthatatlan tágabb környezetébe belehelyezve, ahhoz viszonyítva. Soha sem kerül egyetlen helyen sem ilyen közvetlen közelembe világunk megosztottsága. Pedig ez nem is olyan fontos ügy. Az ártatlan, tiszta vágy, és az azzal eljátszadozó manipulatív erők... Valamikor villamossal jártam ki, most kézenfekvőbb a metró. S elidegenítőbb. Hogyan magyarázzam meg? Volt valami az alig néhány évvel, egy évtizeddel ezelőtti Budapestben; valami patriarchális. Minden csak viszonyítás kérdése, persze. Te ezt aligha érezheted. S mégis, amikor azok a hajószerű, imbolygó villamosok — a Váci úton látni még belőlük — végigevickéltek aThököly úton. s a Stefániánál kifordították a tartalmukat, mintha valóban egy másik világba szállítottak volna bennünket néhány órára. A távolabbi Városliget fölött ősszel már délután is vöröslött a nap, zsíros porfelhőket vert föl az élénk forgalom. A Semsey Andor utca zugkocsmája sorra bocsájtotta bizonytalan útjukra dülöngélő vendégeit. Már gyülekeztek valahol azok a hatalmas árnyékok, melyek a nagyszerű órák múltán rátelepednek az utcákra s az emberek lelkére. Már készülődtek azok a magányosságok, amelyek belénk költöznek a nagy látványosság után. Hogy vége, hogy csak ennyi történt, hogy nincs tovább. . . Szó szerint így van ez most is, csak az egésznek a hangulata változott meg. Vagy csak én, aki ezt az egészet nézem. Hiába mennék villamossal a Thököly úton, már nincsenek látomásaim, a hangulataim lecsüggesztett fülű puliként kocognak utánam; legfeljebb megbotlom bennük. S a metró! A metró meg csak elrobban, arra való, hogy kínos gyorsasággal odaszállítsa az embereket, s nem arra, hogy valami közben fölötöljön bennük, bennem. Fura vágyakozásféle, ami legalábbis bennünket, magyarokat a focival kapcsolatban mindig elárasztott. Nosztalgiaféle, kissé századfordulós hangulat, amelyet újabban gyakrabban érzünk, mint valaha. Mintha ott akarnánk, tudattalanunkkal — fából vaskarika — újrakezdeni mindent. Újra bizonyítani, jobban megőrizni, ami a mienk... De hát a metró személytelen hangon közli velünk — azon, mert embert nem tudunk mögé képzelni, nem is lehet —, hogy itt vagyunk, majd ott, majd hogy megérkeztünk. Nyomás, leszállítás, óriási tömegben nyomulni kifelé, gyorsan beállni a legrövidebbnek látszó sorba. Minden kegyetlen, jellegtelen, túlméretezett. Kerülgetni a gépkocsik bádogdobozát. Ha azzal megyek, az enyémet kerülgetni. Hol van itt már az eredet, a lényeg, a szép homo ludens nagy, néhány órás lehetősége ? Ezekkel az érzéseimmel, persze, úgy vagyok alkalmatlan és korszerűtlen, ahogyan vagyok. De hát ez az én játékom, s ezt a bűnömet, csak ezt, még könnyen meg tudom bocsátani magamnak. Megpróbálok megfeledkezni a látvány nagyüzemiségéről; megpróbálok eltekinteni attól, hogy persze becsapnak; eszelősen figyelem a zászlólobogtató srácokat, hátha föloldódom lelkesedésükben. Még kárhoztatandó széplelkűségemet is segítségül hívom. Nézem az eget, például; az eget, mely csak ritkán látszik Budapesten természet adta nyerseségében, de ott, a pályák fölött mintha kinyílna. Olyan fényeket bocsát le ránk, amelyeket sohasem látunk a Belváros utcaszurdokaiban, a budai dombok akarnok jólétében. Ott elvonja a figyelmünket a füst, a gőz, saját tetves törekvésünk izzadtságszaga; s a dombok között, Budapest legszebb helyein az életformák erőltetettsége, az erőfeszítés, amelynek segítségével oda fölvergődtünk, a minden építészeti leleményt tagadó kockákba, megunt feleségünkkel, gürcölő férjünkkel, a sohasem bennünket, csupán tetszelgésünket kifejező életvitelünkkel. Márpedig vágyunk nincs; nem volt rá időnk, hogy az emberszabású vágyak választékát áttekintsük, ízlelgessük, válasszunk belőle. .. Hát persze, hogy itt nincs ég. Nagy lomha vagy pengevékonyságú lila, sárgás, kékesszürke felhőkkel; sárgába áttűnő bársonykékkel, csavart fehérségekkel, szakadozott, ázott fátylakkal. Csupa lehetőség, az élet ezer átélési lehetőségének jelképe függ fölöslegesen a fejünk fölött; nem látjuk, nem érezzük. Az út a látványhoz nem a fölpillantáson át vezet, hanem az értelmes tevékenységen, a jóízű életen, a lélekmelengető munkán, a testet, lelket az újratelitődés reményével az utolsó csöppig kimerítő szerelmen, a régi, az igazi, nem sorozatgyártott ízeken, zamatokon, a szép, lágy ívű felismeréseken keresztül, így legyint rám az ég, míg az edzőpálya szörnyszülöttjei — kedvenceim — között baktatok a lelátó felé; nagyokat lélegzem, kavicsot rugdosok ráérősen, mint gyermekkoromban; valószerűtlen szeretethullám önt el; testvériesülök — van ilyen magyar szó? — környezetemmel, a kölykök, nyugdíjasok, a legszebb férfikorukat élő fontos emberek anonim gyülekezetével; pontosabban: azzal a részükkel, képességükkel, mely most rövid időre fölnyílt; működésbe lépett a szent testvériség jegyében egy teljesen fölösleges ügyben. . . Hogy bemegy-e a bőrgolyó a lécek közé vagy nem megy be... Majdnem mindig egyedül vagyok, de azért már akadnak ismerőseim. Nem köszönünk egymásnak, csak fancsalin összemosolygunk. Valószínűleg azt fejezi ki a félmosolyunk, hogy lám, megint itt vagyunk, ide vetődtünk, itt bizakodunk valamiben. Az enyém legalábbis ezt fejezi ki. S mi mást fejezhet ki itt akárkinek a mosolya, föltéve, hogy őszinte. Esetleg karunk is mozdul, üdvözlésfélére; lemondón, belcnyugvón; aztán az egész ember, futó ismerősöm éppúgy, mint én, magára csukódik, bezárkózik a másfelé nézésbe. Egyedül voltunk, nyugtalanok voltunk, el kellett menni valahova, akár ide, s most itt vagyunk. Itt vagyunk egyedül. Mintha a délután tulajdonképpeni értelméről beszéltem volna. Aztán elsodródtam. .. Tudod, annyi minden fáj. Még itt is. Az ég. . . arról beszéltem. A fű zöldje következik. Kiváló terepasztalként tárul elém a pálya, helyszíneként a vágyott rendnek. Hajnali álmom, a tökéletes szervezettség itt meg-megvillan. Elporló lehetőségként. A zöld alapra piros és fehér képzelt vonalakat húznak a futó alakok. Szemem eszelősen mered bele a színekbe; szemem, a szürkéhez szoktatott, a fakóba belevakuló. Mert itt, a játék égi szabályai szerint rend van, s ebből — fölhasználhatatlanul — kirajzolódnak a tisztaság ábrái. Szerkezeteket látok, egymásra mosódó rajzokat, szép fölöslegeseket, s azt igyekszem elképzelni, hogy ez máshol is így van. Jogász gyereke vagyok. Mégiscsak a törvényt tartom a leglényegesebbnek. így múlnak tehát ezek a délutánjaim, áldásos kiürültséget bocsátva rám. Szurkos-tapadósan igyekszem oda, s foszlékonyan, vágytalanul, 20