Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Ember Mária: Párhuzamos emlékezés

roCyaapCTBeHHHH C0I03 BeHrepcKHx Xo3hhhcb BimorpaaHiix Ca^b h ropHHX ^cpeBeiib ByAaneuiT, V. P-Ha BaTopn-y/i. 22. mi IGAZOLVÁNY yAOCTOBEPEHHE T e a c h a r Andor részére Csigó László reprodukciói a szobába, azzal, hogy a férjemmel akar beszélni! Udvariasan hellyel kínáltam a tisztet, és belekezdtem a mondókámba. Csak úgy dőlt belőlem a szó: „Sajnos, nem tudom, hogy a férjem most hol is lehet, mert ilyenkor, hó elején, amikor a fizetést megkapja, sokszor egyáltalán nem vagy csak hajnalban jön haza, de van, hogy két-három napig is elcsavarog... ezért már sok baja volt a munkahelyein is... de ilyenkor... értelmes ember létére... mégis kocsmáról kocsmára jár... meg sokszor itt az Angyal utcában a cigánylányokkal... jóformán a szemem láttára... cicázik..." Még pár könnycseppet is ejtettem. Hogy a darutollas fiatal tiszt mit hitt, mit nem — nem tudom. Csak ennyit mondott: „Sajnálom, asszonyom. Mondja meg az urának, mihelyt hazajön, katonai irataival jelentkezzen a Nádor-laktanyában". Ezt megígértem, és megszabadultam tőle. Megint egy álmatlan éjszaka. Reggel kirobogtam — volna — a férjemhez, de a 6-os villamosok abban az időben még jobban cammogtak, mint ma: a Ferenc körúttól a Széna térig kerek egy és negyed órát tartott az út. Gyalog tovább a Szent Ilonáig... Odaérve, közöltem a férjemmel, hogy mi történt. „Akkor majd ki kell keresni a katonai irataimat" — mondta ő. „Sehová nem mész!" — kiáltottam. Nem légből kapott volt az aggodalmam. Akkoriban már suttogtak egyet s mást: különítmények Siófokon, Britannia-szálló, vidéken akasztások és sok minden még, amit hitt is, nem is az ember Már nem éreztem őt biztonságban a Hűvösvölgyben sem. Attól is féltem, hogy engem követnek. Kijelentettem, hogy nem fogunk naponta találkozni, ő meg nem maradhat tovább a testvéreinél, akiknek vele azonos néven lakásuk és telefonjuk van. Hirtelenjében — megbeszélés, tanakodás és ellenkezés nélkül — kisütöttem két-három ismerős családot vagy agglegény barátot, akik esetleg befogadnák. A lelkére kötöttem, bárhogy marasztalnák, sehol ne maradjon tovább két-három napnál. Szegényt így belekényszerítettem a bujdosásba — őt, aki annyira szerette már fiatal korában is a kényelmet. Nekem pedig lassan az idegeim kezdtek rakoncátlankodni. Igaz, még húztam egy ideig, néhány tervet még nyélbe ütöttem. Például, hogy a férjem a fiát is láthassa, felvittem a gyereket a Svábhegyre, egy erdős részre, ahová aztán az apja is eljött. Máskor a Gugger-hegyen valahol a sűrűben találkoztunk, de előbb kivártuk, hogy ne nagyón járkáljon arra ember. Az egyik ilyen erdei randevú után — mikor, miért és hogyan, nem tudom — feltettem magamnak a kérdést: meddig lehet ezt az életet folytatni? Mi lesz, ha jön a tél? Miután erre már nem tudtam magamtól józan feleletet, kaptam egy csendes idegösszeroppanást. A legközelebbi találkozásunkkor azt mondtam a férjemnek: „Ez így nem mehet tovább. Elmész Bécsbe." A férj: Volt nekem egy fényképem. . . Kun Bélával. Azon az üzemi gyűlésen készült. Látni lehet rajta a nagy tömeget és a szónokot... ott álltam a közvetlen közelében, ha kissé eltakarva is, de azért rám lehetett ismerni. Ezt a képet megőriztem az egész Horthy-éra alatt; egy papírdobozban hevert a gardróbszekrényben, a családi fényképek közt, a német megszállás és a nyilasok alatt. A felszabadulás után elővehettem volna, de valami visszatartott... és nemcsak a kötelező szerénység. Valami tisztázatlan rossz érzés... Kun Bélával és a sorsával kapcsolatban, amiről azért még sokáig nem tudtunk semmi bizonyosat. Aztán elkezdődtek a perek, a kitelepítések... 1950-ben a feleségem fogta azt a képet, és apró darabokra szaggatta. A feleség: Sokan segítettek. Megérkezett a férjemnek egy volt bajtársa — teljes katonai díszben —, és jelentette, hogy a férjemet „feltette" a bécsi vonatra — és most már biztonságban van. Nem tudnám megmondani — már akkor sem voltam vele tisztában —, hogy azok a könnyek, melyek a torkomat szorították, a hála vágy a bánat könnyei voltak-e. Idővel aztán rájöttem, hogy a halálfélelem elmúlt ugyan, de azért bizonytalan jövőnek nézünk elébe. Akkor még nem tudtam, persze, hogy ez mennyi ideig fog tartani, dehát egyedül, férj nélkül, egy apró gyerekkel, kenyérkereset nélkül! Elfogadtam a sógornőim ajánlatát, odaköltöztem hozzájuk. Szóba került az is, hogy a gyerekkel a férjem után megyek — vasúti bojkott volt, csak Szlovákián át lehetett volna utazni —, de megtudtam, hogy egy szerény bécsi panzióban is elkérnek napi 150—200 koronát. És közben szállodai szobához csak nagy protekció és lekenyerezés útján lehetett hozzájutni. És nem 18