Budapest, 1981. (19. évfolyam)

5. szám május - Ember Mária: Párhuzamos emlékezés

már rengeteg ember ácsorgott a gyárudvaron: Kun Bélát várták. A háztetőn is ültek munkások, az udvar közepén pedig egy kis tribünt készítettek a szónoknak. .. egyszóval nagy volt az izgalom. Be kell vallanom, első pillanatban Kun Béla nem felelt meg elképzeléseimnek. Megnyerő külsejűnek nem nagyon lehetett nevezni, valahogy aszimmetrikus volt az arca. Az orra srégen ült az arcában, vagy tán a kalapja volt ferde. Ha szembetalálkozom vele az utcán, el nem képzeltem volna, hogy ez egy „nagy ember". De mikor beszélni kezdett, felmelegedtem iránta. A fogadásnál a férjem mellett álltam, velem is kezet szorított. Magam is csodálkoztam magamon: nagyon büszke voltam! A férj: Május elseje után, a válságos hadihelyzetre való tekintettel, izgatott hangulatú népgyűléseket rendeztek a nagyobb gyári üzemekben, gyártelepeken. Bokányi Dezső is kint járt egyszer — őt már régebbről ismertük és becsültük —, Kun Béla is tartott politikai gyűlést a fegyvergyárban. Talán júniust írtunk akkor. Az udvaron egy asztalról — vagy provizórikus állványzatról( ?) — beszélt a munkássághoz. Hogy mit mondott, arra már nem emlékszem, gondolom azt, amit máshol: termelni is kell, és a frontra is kell ember. Jobban megmaradt bennem a gyűlés utáni találkozás: az egyik szobában beszámoltunk neki. Nem kis szorongással kezdtem beszélni, nem voltam ilyen találkozásokhoz szokva. A már folyamatban lévő átépítést felhasználtam arra, hogy mosdókat, öltözőket alakítsanak ki a munkások számára; a gyár mögötti üres telket pedig, kis befektetéssel, futballpályává tettük meg. Igazi vizsgadrukkban beszéltem, közben figyeltem Kun Béla arcát. Követte, amit mondtam, de valahogy mintha szórakozott lett volna. Mint aki alig bírja palástolni fáradtságát, mint akinek állandó erőfeszítésébe kerül, hogy ne kalandozzanak el a gondolatai. Utólag az az érzésem, hogy szomorú volt az az arc. A feleség: Június második felében egyik nap kimentem Szentendrére, a bátyám is velem volt. Szétnéztünk, talán dolgoztunk is valamit a szőlőben. Egyszer, mintha zivatar készülne — a meszszeségből dörgés hallatszott. Csak egy percig áltattam magam. Aztán összekapkodtam a holmim. „Pesten ágyúznak. Rohanok a vasúthoz." Még hallottam, hogy a bátyám azt dörmögte: „Te bolond vagy", de már rohantam, és szerencsére el is értem az induló vonatot. Mire a Pálffy térre értünk, tudtam, hogy igazam volt: monitorok lőtték a pesti Dunapartot. Később kiderült, hogy a Hungária-szállót is tűz alá vették, ahol akkor a tanácskormány székelt. Úgy hívták: „szovjetház". Álltam a Pálffy téren és néztem a nem mindennapi látványt, hallgattam a nem közönséges koncertet. Aztán belémnyilallt: a férjem a IX. kerületben, a fiam a Hűvösvölgyben, hova rohanjak előbb? Engedve anyai szívemnek, a Hűvösvölgy irányába indultam. Felkaptam egy villamosra, de azzal csak a Széna térig jutottam, onnan gyalogoltam tovább, rohamléptekkel, a Szép Ilonáig. Velem szemben katonákkal megrakott kocsik jöttek — még a hűtőre is jutott ember — kifelé meredeztek a szuronyok... de mit törődtem én az egésszel? Mire beértem a sógornőim lakásába, úgy kalimpált a szívem, hogy megszólalni sem tudtam. Ök meg mint két kérdőjel — úgy álltak előttem. Felkaptam a gyereket, elhadartam, amit láttam — akkor ötlött eszembe, hogy ez csak ellenforradalom lehet. Ettem, ittam valamit, s amikor magamhoz tértem, mondtam a kisfiamnak: „Na, most megyünk apádhoz" ! Erre a sógornőim jajveszékelve belémkapaszkodtak, és nem akartak elengedni. Albérlőjük, egy igen rendes, idősebb férfi, megígérte, hogy másnap kora reggel elkísér bennünket. Ez valahogyan hatott rám. Hagytam magam lebeszélni. Fáradt voltam az izgalmaktól és a rohanástól. De megmondtam, hogy a „kora reggel" nálam azt jelenti: pitymallatkor!... Mert bizonyosnak látszott: gyalogolnunk kell majd, a város másik végébe. És a férjemet is otthon akartam kapni, még mielőtt elindulna a gyárba. Egy pillanatig sem aludtam azon az éjszakán. Szakadt az eső, mintha dézsából öntötték volna. Fél négykor felöltöztem, felébresztettem szegény áldozatomat, és köpenybe burkolózva, egy nagy ernyő alatt nekiindultunk. Elég későn, csak hétre értünk a Mester utcába. A lakáskulcs nálam volt, be a hálószobába! Hát kit látok a legmélyebb álomba merülve? A férjemet!... Másik emlék: talán augusztus lehetett. Egyik reggel a gyereket sportkocsiba ültettem, sétálni mentünk. Messziről porfelhőt láttam, és kibontakozott belőle egy kis csapat lovaskatona. Közeledtek — én mit sem sejtve mentem feléjük — és egyszercsak feltűnt, hogy milyen tiszta és új a felszerelésük (mert mi tagadás, a mi vöröskatonáinkat nem skatulyából húzták ki). Na meg az is zavart, hogy lándzsáik voltak, és azok hegyén színes, kék-fehér zászlócskák. Mikor közvetlenül melléjük értem, figyelni kezdtem a beszédjüket. Francia ? Olasz? Spanyol?... Ismerős is volt, Tescher Andor és Kun Béla a fegyvergyári gyűlésen. A kép a Munkásmozgalmi Múzeum fotótárából nem is; hirtelen rájöttem, hogy csak román lehet. Áttörtek a románok?! Hirtelen elfogott a félsz. A gyerekkocsit kitoltam az országútra, és amilyen gyorsan csak tudtam, ki a végállomásra, fel a villamosra — megintcsak a sógornőimhez, a Hűvösvölgybe ! Nem tudták mire vélni, hogy így berontok hozzájuk. Ők még tudatlanabbak voltak, mint én. Aztán megjött a férjem is nemsokára. Bevonultak a románok — mondta —, a gyárat megszállták, mindenkit hazakergettek. Egypár napig veszteg maradtunk a sógornőimnél. A férjem azonban nem bírta sokáig, azt mondta, benéz a gyárba. Már csak azért is, mert jár még neki pénz — amiből úgyis kevés volt a háznál. Tiltakoztam az ellen, hogy kimozduljon a házból, felajánlottam: én megyek. Mindjárt a gyár kapujában összetalálkoztam a főkönyvelővel, és előadtam neki pénzügyeinket. Elutasított (később kiderült, hogy minden rendszer hű kiszolgálója volt), és mellékesen azt tanácsolta, hogy a férjem ne követeljen semmit, és ne is mutatkozzon, mert visszatért a Vezér (Frommer Rudolf) és a többi nagyfejű is, és nagyon 'haragszanak rá! Ezt — részben — meg is értettük. Most aztán belekóstolhattunk a munkanélküliségbe, amit addig nem ismertünk. ... Egyik este, hazajövet, azzal fogad a házmesterné — akkor már otthon laktunk megint, a Mester utcában —, hogy egy tiszt és két baka kereste a főmérnök urat! Ő mindenesetre azt mondta nekik, hogy vidéken vagyunk! Megköszöntem neki a talpraesettségét. Akkor még csak halványan sejtettük, hogy ez mi mindent jelenthet. Egy nyugtalan, áttöprengett éjszaka után azt mondtam a férjemnek, hogy csomagolja be magának a kis táskát a legszükségesebb holmikkal, és menjen ki a húgaihoz a Hűvösvölgybe; majd délután én is kinézek. Néhány napig ott is lakott megint, én meg, hol a gyerekkel, hol egyedül> meglátogattam. Egyik este épp hazajöttem, készültem lefeküdni, amikor csengettek — az ajtó előtt két baka és egy hadnagy. Gyorsan beengedtem őket, nehogy a házban feltűnést keltsenek. A bakák az ajtó elé álltak, a tiszt meg követett 17